M13

M13-LRGB-20131004-TTK

2013-10-14 – Göd – 50 x 14 sec L, R, G, B és 15 x 14 sec dark

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, Astronomik RGBL fotografikus szűrőszett

Az M13 az északi égbolt talán egyik legtöbbször észlelt objektuma. Nincs olyan távcsővel rendelkező műkedvelő, aki legalább egyszer ne fordította volna távcsövét az M13 felé. Ez nem is csoda, hisz viszonylag kis távcsövekben is csillagokra bontható. Nem volt ez azonban mindig így, mert Messier még olyan ködösségként írta le, ami nem tartalmaz csillagot. Gondoljunk csak bele, hogy a korabeli észlelők távcsövei mennyivel elmaradtak teljesítményben a maiakétól. Bár Charles Messier katalógusának tizenharmadik objektumaként a legközismertebb, de Edmond Halley-hez fűzik a felfedezését. Nagyon könnyű ráakadni a Herkules csillagképben. Csak az Éta Her felé kell fordítanunk a távcsövünket, és onnan egyszerűen déli irányba kell mozogni durván 2 és fél fokot. Kb. egyharmadnyi úton van az Éta és a Zéta Her között. 6 magnitúdós fényességének köszönhetően a keresőben már azonnal látszik, mint bolyhos csillag. Igazából oly fényes, hogy nagyon sötét égen akár szabad szemmel is megpillanthatjuk.

Távolsága tőlünk 25000 fényév. Nehéz pontosan megmondani a bene található csillagok számát, de biztosan több százezerről lehet szó. A tömegét 300000 naptömegnyinek becsülik. 145 fényév az átmérője, de amatőr műszerekkel csak kisebb részét láthatjuk. A csillagai a központ felé egyre sűrűsödnek, de közel sem olyan kompakt és nagysűrűségű a mag, mint például a M15 esetén. Általánosságban elmondható, hogy a csillagok távolsága egy ilyen halmazban átlagban tipikusan 1 fényév. A magban azonban ennél is extrémebb a helyzet. Ott két csillag közé éppen beférne a Naprendszerünk. Százszor vagy akár ezerszer közelebb vannak egymáshoz a tagok, mint a Nap közelében a csillagok. És éppen a gömbhalmaz csillagokra bontása az a nehézség, ami miatt nehéz megmondani a tagok számát. Mindenesetre durván 30000 egyedi tagot tudtak benne eddig azonosítani, és innen statisztikus módszerekkel becsülték az teljes mennyiséget. A halmaz legfényesebb és legdominánsabb tagjai vörös óriások. Ezek egyenként 2000 Nap fényével ragyognak. Roppant érdekes belegondolni, hogy milyen jól látszanak ezek a tagok műszereinkkel innen a Földről, míg gondolatban a gömbhalmazhoz elutazva, és onnan visszatekintve Napunk még a mai legnagyobb távcsövekkel sem lenne látható. Valószínűsíthető azonban, hogy a gömbhalmazban uralkodó állapotok nem megfelelőek stabil bolygó pályák kialakulásához, így roppant valószínűtlen, hogy ott értelmes lények fürkésznék az eget. Az is szinte biztosra vehető, hogy az 1974-ben az Arecibo rádiótávcsővel küldött üzenetünket se fogja senki meghallgatni.

m13-hrdIgen idős objektumról van szó, mely a galaxisunk halójában (és nem a fősíkban) rója útját annak centruma körül. Ehhez elég csak felrajzolni egy halmaz esetén a HRD-t (Hertzsprung-Russel Diagram). Rögtön szembetűnő, hogy a jelentősebb fényességű nagytömegű csillagok már mind elfejlődtek a fősorozatról. Ezeknél a csillag energia ellátását már rég nem a magban zajló hidrogén héliummá történő átalakítása szolgálja. Azoknál az óriásoknál és szuperóriásoknál, ahol még mindig hidrogénből héliumot gyárt a csillag, az már nem a magban, hanem külsőbb héjakban történik, melynek következtében a csillag felfúvódik, és külső része lehűl. Ezek a képen a fényes narancs és vörös színű domináns csillagok, melyekről már fentebb is írtam. A horizontális ág tagjai pedig a magjukban már héliumból szenet hoznak létre. Ez a folyamat a kék szín irányába tolja a csillag fényét. Az óriások és a horizontális ág között van egy rés, ahol a RR Lyrae csillagok találhatóak. A rés azért van, mert a két állapot között csillagászati értelemben a csillagok hamar keresztüljutnak. Az RR Lyrae váltózó csillagok magjában már javában folyik a hélium szénné alakítása. Pulzációs periódusuk és abszolút fényességük között pedig reláció áll fent, így tökéletes távolság meghatározására, akár csak a Cepheida változók. Egy kicsit büszkék lehetünk arra is, hogy az RR Lyrae kutatások egyik fellegvárának számított hazánk is. A halmaz igen érdekes objektumai a kék vándorok. Ezek a csillagok nagyon nem illenek bele abba a képbe, amit a halmaz esetén a felrajzolt HRD-t tanulmányozva a csillagok fejlődéséről megállapítottak korábban. Ezek a fősorozat közelében abban a tartományban találhatóak, ahonnan korábban a nagytömegű kékes csillagok már régen elfejlődtek. Létezésükre a ma elfogadott magyarázat miszerint, ezek halmaztagok összeolvadásával jönnek létre. Így lehetséges csak, hogy sokkal nagyobb a felszíni hőmérsékletük (kékebbek), mint az azonos fényességgel rendelkező halmaztagoké. Életpályájuk egészen más lett ennek köszönhetően, mint a halmaz kialakulásakor létrejött fősorozatbelieké.

Pontosan nem ismeretes még ma sem, hogy a galaxisok fejlődésében milyen szerepet is töltenek be a gömbhalmazok és kialakulásuk pontos körülményét is homály fedi. Egyelőre nem ismerünk olyan gömbhalmazt, amiben ma is aktív csillakeletkezés zajlik. Régebben úgy kezelték őket, amiben minden csillag egyszerre keletkezett. Közben a kutatók felfedezték, hogy bizonyos gömbhalmazok nem is egy nemzedék csillagaiból állnak. Van olyan példánya ezen objektumoknak, melyeknél az első nemzedék után 100 millió évvel alakult ki a következő. Ezt a csillagok fémtartalmának vizsgálatával állapították meg. A később létrejöttek már tartalmazzák a korábbi generációk halálakor szétszóródó anyagot, így az azok által legyártott fémeket is, tehát nagyobb a fémtartalmuk. Ráadásul jellemzően külsőbb és elliptikusabb pályán mozognak a gömbhalmazon belül a kissé fiatalabb csillagok (aki azért így is elég idősnek számítanak).

A fémtartalom vizsgálata egy másik érdekességre is rámutatott. A fémtartalom alapján azt is megállapították a kutatók, hogy a gömbhalmazok kora sem teljesen egységes galaxisunkban. Itt jól meghatározott korcsoportokról lehet beszélni. Bizonyos elképzelések szerint egyes halmazokat a Tejút bekebelezett azok szülő galaxisával együtt. Ebben a galaxisban máskor és máképpen történt a gömbhalmazok kialakulása, ez pedig magyarázhatja a koruk közötti eltérést.

Minden megfelelő tömeggel rendelkező galaxisnak van gömbhalmaza, melyek száma igen széles skálán mozog. A Tejútnak kicsit több mint 150 ismert gömbhalmaza van, de a valódi szám valahol 180 körül lehet. Azonban az Androméda 500 körüli számmal büszkélkedhet. De ezek meg sem közelítik a hatalmas elliptikus galaxisok gömbhalmaz arzenálját. Maga az M87 13000 ilyen objektummal rendelkezik.

Újabb kutatások azt is kimutatták, hogy törpe galaxisok bizonyos fajtája (Törpe Kísérő Galaxisok – Dwarf Satellite Galaxies) és a gömbhalmazok között talán kapcsolat van. Hasonló a felépítésük, és köztük a határ igencsak elmosódott. Illetve olyanok a gömbhalmazok, mintha ilyen galaxisok magjai lennének. Lehetséges hát, hogy talán az ütközésben lecsupaszított és a Tejút által felfalt kicsiny galaxisok magjait tanulmányoznánk akkor, mikor távcsövünket egy gömbhalmaz felé fordítjuk? Izgalmas lehetőség. Egy biztos, hogy az M13 csillagai már akkor beragyogták az univerzumot, amikor Naprendszerünk még csak nem is létezett, nemhogy én, aki ezt a felvételt rögzítette.

Erre a felvételre mondhatni nem teljesen tudatosan készültem. Még asztofotós tevékenységem legelején tapasztalatlanságomnak köszönhetően kétszer is készítettem monokróm felvételt az M13-ról, amiből a másodikkal már elégedett voltam.

m13-20130616-ttk

2013-06-16 – Göd – 90 x 14 sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera

Akkor nem gondoltam arra, hogy a közeljövőben még valaha foglalkozom ezzel a Messier objektummal. Azonban az M13 nagyon jól bevált a nyári időszakban a fényképezés előtti élesség beállítására. A próba felvételek pedig ott csücsültek a számítógépemen. 2013. október 4-én kitelepültem az ég alá, mert derültnek és jónak ígérkezett. Egészen más terveket forgattam akkor a fejemben. Az ég azonban párássá vált, és nem volt megfelelő az általam kiszemelt célpont fotózására. Kissé bosszús voltam, és némi vizuális nézelődés után eszembe jutottak az M13-ról készült felvételek. Mi lenne, ha gyúrnék belőlük valamit? Készítettem még annyi felvételt, hogy meglegyen a 50 darab az összes LRGB komponensekből. Másnap este aztán elütöttem az időt a felvételek feldolgozásával. Mivel nem pontosan álltam rá az M13-ra (nem raktam pontosan középre) az egyes éjszakákon, és a kamera állása is szórt +-2 fokot, így a végeredményt ki kellet vágnom. Próbáltam egy esztétikailag is megfelelő és a lehető legkevesebb veszteséggel történő kivágást alkalmazni. Tudom, hogy nagyon gyakran fotózott objektum, de gondoltam, ne vesszen kárba a már meglévő anyag és az idő, amit a kipakolással és bepakolással töltöttem. Így készült hát az M13 LRGB változata.

 

Vihar előtt – Hold 60%

hold-20131012-200016-ttk

hold-20131012-200016-text

2013-10-12 – Göd – 6 x 1000 x 0.002785 sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

A Hold is egy olyan égitest, aminek tanulmányozásával egyszerűen nem lehet betelni. Igaz, hogy egyfelől egy állandó, ma már nem aktív világ, de a felszíni formációk hihetetlen változatossága mindig újra és újra meglep. A felszíni formációk pedig szinte minden megvilágításnál (fázisnál) újabb arcukat fedik fel.

A felvétel előtt hosszasan gyönyörködtem az okuláron keresztül a Mare Imbrium medencéjében található kráterekben. Az Archimedes szabdalt kráter fala hosszú fűrészes árnyékot vetett annak belsejébe. Tőle délre az Archimedes hegy vonulata és csúcsai magasodtak és fürödtek a felkelő Nap fényében. Ennél a megvilágításnál igen csak látszik, hogy a Mare Imbrium medencéjében mennyire nem sík, és ahol nem egy kráter ütötte seb, vagy egy nagyobb hegység található ott is erek formájában szétfutó kiemelkedések és bemélyedések szabdalják. A hatalmas Plato kráter fala éppen, hogy megvilágított volt, és a Mons Pico és a környék kiemelkedéseinek még csak a csúcsát nyaldosta a napfény. Varázslatos volt a medence délkeleti hegyláncainak árnyéka is. Külön kedvenc élményem volt ebben a vonulatban, a Mons Wolf és a Mons Amperere közötti hegyláncok árnyéka, mely egészen a régi vulkánikus tevékenység emlékeit őrző Wallace-ig vetült.

A Mare Serenitatis medencéje a felvételen is láthatóan nem egységes fényességű. A belső területek kevésbé sötétek, míg a külsőbb régiók azonban sötétebbek, és árnyalatuk megegyezik a tőle délkeletre lévő a Mare Tranquillitatis-t kitöltő bazaltéval. A Mare Serenitatis egyéb érdekességet is rejt azonban. Egy nagyszerű példája az úgynevezett mascon-oknak. A mascon kifejezés a mass concentration szóból származik. Ez a geológia kifejezés olyan területeket jelöl egy égitesten, esetünkben a Holdon, mely valamiféle pozitív gravitációs anomáliával rendelkezik. A Mare Serenitatis a többi Holdon található mascon-hoz hasonlóan (Mare Imbrium, Mare Crisium például) alacsonyabban fekvő területek. A pozitív anomáliához mindemképpen hozzájárul az őket kitöltő vastag bazaltréteg, de ez nem magyaráz meg mindent. Vannak ugyanis olyan medencék is, melyeket bár kitöltött a láva, de mégsem figyelhető meg a pozitív anomália. A Hold mélyebb területeinek (kéreg alsó része és a köpeny) szerkezetének szintén meghatározó szerepe lehet, hogy egy ilyen medence mascon lehessen.

A Mare Serenitatis-tól délnyugatra található a Mare Vaporum. Ennél a fázisnál kitűnően megfigyelhetőek a Hyginus formációk, melyek most számomra együttesen egy északnyugat-délkelet irányba álló patkó benyomását keltették. Még sosem láttam őket így, és nyilván más megvilágításban már nem is lesz patkó alakú. Íme, egy nagyszerű példája annak, hogy miként játszhatnak egy állandósult világ alakzatai napról napra másképpen a képzeletünkkel. A Hyginus kráter azon kevés kráterek egyike a Holdon, melyeket nem becsapódás hozott létre. Vulkánikus aktivitásnak köszönheti létezését.

Innen délre haladva tovább már a felföldek hatalmas kráterei következnek. A terminátor mentén szinte középen következik a Ptolemaeus-Alphonsus-Arzachel hármasa, melyet minden bizonnyal első negyed környékén mindenki megcsodál, aki csak távcsövét a Holdra szegezi. De ezek a kráterek csak indítják azt a sort, mely délre vezet a kráterekkel igencsak szabdalt vidék felé.

Ezen a kellemes hőmérsékletű októberi estén nekem még külön tetszett az ekkor a terminátor közelében trónoló hatalmas Deslandres (235×235 Km) falakkal határolt és kráterekkel szabdalt vidéke. Ez a kráter a Hold felénk néző oldalának második legnagyobb becsapódás által létrehozott formációja (nem számolva természetesen a Hold tengereinek medencéjét). Direkt nem használtam a kráter kifejezést, mert az ilyen becsapódási alakzatoknak egy külön nevet tartanak fent: fallal övezett síkság (walled plains) vagy sík aljzatú kráter. A definíció szerint ezek 60 és 300 Km közötti központi csúccsal nem rendelkező lapos felszínű kráterek.

Lenyűgöző volt a Maginus belseje, melynek keleti sáncfala vastag V alakú árnyékot vetett annak belsejébe, keretezve annak központi csúcsát. A Moretus pedig még délebbre mintegy megkoronázta eme sok szépséget. A kráter sötét belsejéből csak annak központi csúcsa emelkedett ki, és csupán a nyugati sáncfal belseje fürdött már a kelő Nap fényében.

Egy másik megkapó kráteren és környékén is sokáig elidőztem. Ez a viszonylag fiatal Proclus kráter, mely nyugatra helyezkedik el a Mare Crisium-tól.  Gyönyörű volt a legyezőszerűen szétterülő fényes sugárrendszer, mely azonban nem körkörösen terül el a Hold felszínén. A Palus Somni keleti partjára ugyanis már nem terjed ki ez a legyező.

Annyira lenyűgöző volt a Hold számomra, hogy majdnem egy órán keresztül csak barangoltam a felszínén. Gondoltam, hogy megörökítem. Ekkor azonban már sietnem kellett, mert a határ felől közeledő vihar első felhőfoszlányai megérkeztek. Először (és aznap utoljára) direkt fókuszban készítettem 6 felvételt az ASI 120MM kamerámat használva. A rögzített videók egyenként 1000 képkocát tartalmaztak. A felvételnél Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrőt használtam. Ebből a 6 képből készült a végső mozaik. Sajnos okulár projekcióra már nem volt időm, mert a felhők kezdtek összeállni a Hold irányába. Amire nekiálltam az első feldolgozásoknak 23 óra környékén, addigra az ég is leszakadt égzengés kíséretében. Megérkezett a beígért vihar, de akkor is arra gondoltam, hogy megérte az ég alatt tölteni azt a bő másfél órát, hisz a Hold ma is nagyszerű élményekkel örvendeztetett meg.

NGC660

ngc660-20131026-ttk
2013-10-26 – Göd – 91 x 86 sec light és 15 x 86 sec dark felvételt.

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera

A Halak (Pisces) csillagképnek a határán található ez a roppant érdekes alakú égi objektum. Az NGC660 egy kis csoportosulás tagja, melyet legfényesebb galaxisa után M74 csoportnak is neveznek. Az M74-től az égbolton is alig 2.5 fokra helyezkedik el. Amikor felkeresem az NGC660-ot az Éta Psc-től indulva, mindig teszek egy röpke kitérőt az amúgy is nagyjából útba eső M74 felé.

Galaxisunktól mért távolsága roppant bizonytalan. A valódi érték valahol 20 és 48 millió fényév között lehet. Attól függ a kapott távolság, hogy milyen módszert használtak annak meghatározásához. Ebben a világegyetem méreteihez képest viszonylag kis távolságban a vörös eltolódásból származtatott távolságadatok nem tekinthetőek igazán megbízhatónak. A vörös eltolódással meghatározott távolság 26 millió fényév, mely érték az előbb említett lehetséges távolság tartomány alsó részében foglal helyet. Egy másik módszer a Tully-Fisher reláció használata (elliptikus galaxisok esetén nem használható, csak spirális és lentikuláris galaxisoknál), mely egy tapasztalati összefüggés a galaxisok tömege vagy luminozitása és emissziós vonalainak szélessége, vagyis a galaxison belüli szögsebességek között. A részletekbe nem nagyon elmerülve, arról van szó, hogy a viszonylag könnyen mérhető galaxison belüli sebességekből meghatározható a galaxis luminozitása, és ebből pedig távolsága. Ugyanis, a galaxis csillagainak dinamikáját a galaxis tömege határozza meg, mely pedig összefüggésben áll annak luminozitásával. Az így kapott luminozitást felhasználva a látszólagos fényesség ismeretében a távolság már meghatározható. E tapasztalati reláción alapuló módszer szerint valahol 38 és 48 millió fényév közötti távolságban lehet a galaxis. Az NGC660 mérete hozzávetőlegesen harmada vagy fele lehet a mi galaxisunkénak (a távolság értékétől függően).

A galaxis látszólagos vizuális fényességére 10.8 magnitúdót szoktak megadni, míg mérete 9 ívperc. Meg kell azonban jegyezni, hogy korongja az, ami feltűnőbb a távcsőben, és az előbb említett égen látszó méretéből a korong csak egy kisebb rész.

Az NGC660 típusa: Polárgyűrűs galaxis (Polar Ring Galaxy). Ezen galaxisok körül egy csillagokból, gázból és porból álló gyűrűszerű képződmény figyelhető meg, mely jellemzően a galaxis síkjára nagyjából merőlegesen helyezkedik el. A gyűrű létrejöttére több magyarázat is létezik. A közös ezekben a teóriákban, hogy két galaxis gravitációs kölcsönhatása, pontosabban összeütközése hozza létre. Csupán a mikéntben vannak különbségek. Egyes elképzelések szerint az ütközésben résztvevő egyik tagról szaggatja le az árapályerő az anyagot a találkozó közben, mely anyag aztán létrehozza magát a gyűrűt. Míg más elképzelések szerint a két karambolozó fél nem azonos súlycsoportba tartozik. A kisebb ütközést elszenvedő galaxis pályája szinte merőleges a nagyobb tag korongjára. Ebben a találkozóban a nagyobb fél kis partnerét teljesen megsemmisíti, és annak anyagából jön létre a gyűrű alakú formáció. Maga a gyűrű – a második elmélet szerint – tehát mementója annak, hogy Dávid és Góliát harcában ezúttal nem Dávid győzedelmeskedett. A gyűrű maga a kis galaxis, legalábbis ami megmaradt belőle. Bármelyik is legyen a helytálló keletkezési elmélet, amikor az NGC660-ra tekintünk, valójában két galaxis ütközés utáni formációját látjuk.

Valójában nem ismerünk túlságosan sok példányt ebből a galaxis típusból. Az NGC660 azonban fajtájának is egy egyedi képviselője. A legtöbb esetben a Polárgyűrűs galaxis csoportba sorolt csillagvárosok korongja úgynevezett korai lentikuláris galaxis jellemzőit mutatja. Az NGC660 korongja azonban inkább a késői lentikuláris galaxisokéra hasonlít. Ráadásul itt a gyűrű nem is merőleges a galaxis korongjára, annak inklinációja durván 45 fok.

Az NGC660 valójában újjáéledt az ütközésnek köszönhetően. Hogy mire is célzok pontosan? Térjünk vissza egy pillanatra a lentikuláris (lencse alakú) galaxisokhoz. Morfológiai szempontból ezek a galaxisok átmenetet képeznek a spirális galaxisok és az elliptikus galaxisok között. Már nem zajlik bennük intenzív csillagkeletkezés, de jelentős mennyiségű porral rendelkező csillagokból álló vörös korongok. A csillagok igen idősek ezekben a galaxisokban és ezek vöröses fénye dominál. Nem jellemző rájuk a 21 cm-es rádiósugárzás sem, mert szinte nincsenek bennük hideg hidrogén felhők, melyek kibocsájthatnák azt, és melyek nélkülözhetetlenek a csillagok keletkezéséhez. Nem mondhatóak spirális galaxisoknak, mert korongjuk teljesen struktúra nélküli. Nem mondható elliptikusnak sem, mert galaxis magja körüli dudor túlságosan gömbszimmetrikus, ráadásul porban túlságosan dúsak. Ugyanakkor bizonyos lentikuláris galaxisok rendelkeznek a küllős spirálisokhoz hasonlóan küllőszerű formációval (az angol nyelvű irodalomban: bar). Bennük a csillagok dinamikája is nagyon hasonlatos a spirális galaxisokéhoz, ugyanis eltolva a spirális galaxisok esetén érvényes Tully-Fisher reláció diagramját megkapjuk a lentikuláris galaxisokra jellemzőt. Ma két elfogadott elmélet van kialakulásukra. Az egyik szerint a spirális szerkezetét elvesztett galaxisokról van szó, melyben kifogyott a nyersanyag a csillagkeletkezéshez. Míg másik elmélet szerint galaxisok összeolvadása hozta létre eme korong alakú csillagvárosokat. Gondoljunk csak bele, hogy a második eshetőség esetén egy korábbi összeolvadást követő újabb ütközés felelős azért, amilyennek most az NGC660 látjuk. Ha ez igazság, akkor igazán mozgalmas múlttal rendelkező galaxisról beszélhetünk! Az NGC660 körüli gyűrűt létrehozó ütközés azonban új lendületet adott a csillagok keletkezésének, de azok már nem a korongban gyúlnak fel, hanem a gyűrűben. Érdemes megnézni a Hawaiion lévő Gemini távcsővel készült felvételt, melyen szépen megfigyelhetőek a vörös csillagkeletkezési régiók a gyűrűben, illetve a fiatal és fényes nagytömegű kék csillagok.

ngc660_gemini_legacy

http://apod.nasa.gov/apod/image/1211/ngc660_gemini_legacy.jpg

Így már értelmet nyer a korábbi mondatom, melyben egy ütközés utáni újjáéledésről beszéltem. Akárhogy is jönnek létre a lentikuláris galaxisok és ebből a Polárgyűrűs galaxis család tagjai, hosszú szünet után csillagok új nemzedéke népesíti be újra e galaxisokat. Azonban az optikai tartományból átváltva a rádió tartományba, és ott hallgatózva, érdekes titkot rejt az NGC660. A központjában alig egy durván 32 fényév méretű terület igen erősen sugároz. Talán az ütközés által kiváltott esemény hatására a magban is intenzív csillagkeletkezés indult be, és az ott formálódott több ezernyi kék forró fényes és fiatal csillagok halmaza az, ami a környezettel kölcsön hatva létrehozza a rádiósugárzást. De az is lehet, hogy egy hatalmas akár 100 naptömeget is meghaladó óriási kék csillagszörny született, mely gyorsan fejlődve szupernóvává vált, így újabb csillagkeletkezési hullámot elindítva. Az ütközés nemcsak az optikai tartományban jól látható módon hagyta ott a kézjegyét az NGC660-on, de a rádiósugárzás megmutatja számunkra, hogy a magban is beindított valamit.

A gyűrű azonban más dolgokra is rávilágított. Az egyik legizgalmasabb kérdés, ami a csillagászokat foglalkoztatja az a sötét anyag jelenléte és hatása a világegyetemre. Megvizsgálva az NGC660 körüli gyűrű mozgását, pontosabban a rotációs sebességnek és a galaxis centrumától mért távolságnak a kapcsolatát, a jelek arra mutatnak, hogy nagyon jelentős sötét anyag van jelen az NGC660 halójában. Elképzelhető, hogy a további kutatások ebben a galaktikus laboratóriumban újabb válaszokkal szolgálnak majd a kozmológia nagy kérdéseire.

Mindenkit csak arra biztatnék, hogy észlelje bátran ezt az izgalmas galaxist, miközben eltöpreng egy picit a fenti dolgokon. Még akkor is, ha pár dolog pontosítása még várat magára, illetve sok a megválaszolatlan kérdés, biztosan páratlan élményben lesz részünk.