Kis karácsonyi séta a Holdon – Manilius, Hyginus, Triesnecker, Rhaeticus, Hipparchus, Albategnius, Parrot kráterek (és még sokan mások) a terminátor közelében. A központi felfödi régió északi pereme.

Hold-Hyginus-Hipparchus-Albategnius-Parrot-...-20171225-SW15L-TTK

Manilius, Hyginus, Triesnecker, Rhaeticus, Hipparchus, Albategnius, Parrot kráterek (és még sokan mások) a terminátor közelében. A központi felfödi régió északi pereme.

Karácsonyi séta a Holdon – 2017-12-25 18:01:34 CET (17:01:34 UT) – Göd – 5000 frame-ből a legjobb 300

Távcső: 150/1200 Skywatcher Fraunhofer refraktor (akromatikus lencsés távcső)

Mechanika: SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

Kamera: ASI 174MM monokróm kamera

Szűrő: Baader vörös színszűrő (Baader Color-Filter Red 610nm Longpass 1 1/4″)

Fókusznyújtás: Tele Vue POWERMATE 2.5x – 1.25″

A felvételen a holdi észak (nagyjából) felül van.

Kislányom már hónapok óta nyúzott, hogy mutassam meg neki a távcsőben a Holdat. Az őszi hónapok nem nagyon kedveztek annak, hogy valóra váltsam a kívánságát. Az időjárás folyton ellenem dolgozott. Ha mégis derült volt, akkor az ősszel alacsonyan járó esti Hold bújt be szégyellősen az egyre kopaszodó fák üstöke mögött. Mire előjött onnan, az apróságok már az igazak álmát aludták odabent.

Karácsony első napjára (2017. december 25.) derült eget ígértek. Az egész napi izgalmak után, ami ilyenkor mindenkit a hatalmába kerít – kicsiket ezért, nagyokat azért -, jólesően konstatáltam, hogy eljött végre az alkalom. A Hold fázisa az első negyedhez közelített. Sietve pakoltam ki a távcsövet, mert látszott, hogy a köd már az éjszaka elején leszáll majd. Nem kellett semmiféle segédfény, az észlelőlámpa a helyén pihent, ugyanis a kertem már december eleje óta fényárban úszott a szomszéd házak ünnepi kivilágításától. Évek óta figyelem, hogy miféle verseny zajlik a kertvárosban. Vajon ki tud több, és fényerősebb fényfűzért kiakasztani? Nem örülök a tendenciának, de nincs mit tenni. Amúgy jóban vagyok velük, és máskor mindig készségesen lekapcsolják a külső világítást, ha megkérem őket. Szeretném, ha ezt a szokásukat az ünnepi szezonon kívül megtartanák. A decembernek és az évnek, amúgy is hamarosan vége. A Hold megfigyelését pedig úgysem zavarja mindez.

Sem az átlátszóság, sem a légköri nyugodtság nem volt igazán jó, de nem hagytam, hogy ez elvegye a kedvemet, mert a Hold látványa fantasztikus volt. Nem véletlen, hogy az első negyed környéke az egyik általam legjobban kedvelt fázisa a Holdnak. Természetesen az utolsó negyedet is szeretem, de ahhoz nagyon sokáig ébren kell maradni, vagy fájóan korán kell kelni. A terminátor közeli alakzatok hosszú árnyéka ezen az estén is pompás látványt nyújtott. A kelő Nap fénye olyan formákat mutatott meg a Holdon, amit magasabb Napállásnál már nem lehet látni, vagy csak nehezen érzékelhető. A súroló fény „ereje”. Csipkézett hegycsúcsok és kráterfalak. Sáncok, vetődések. A fény és árnyék határán minden háromdimenzióssá válik. Nem tudtam megállni, hogy az okulárt ne cseréljem kamerára. Rögzítettem 3 darab 5000 frame-s videót a képen is látható területről (a képhez csak az egyiket használtam fel). Többre nem is volt időm, mert a kert végéből feltűntek a gyerekek. A kihuzatba zenittükröt illesztettem, és abba raktam az okulárt. Bár ahogy egyik amatőrcsillagász társam mondani szokta, „a zenittükör az ördögtől való”, de vitathatatlan az előnye, amikor kicsi, szemlélődni vágyó emberekéknek kell valamit megmutatni az égen. Őket nem zavarja, hogy nemcsak el, de átfordítja a látványt.

Kislányom volt az első, aki a távcsőbe nézett, végtére is az ő, immáron karácsonyi kívánsága volt ez. Először a néma csodálkozás, aztán csak ömlött a szó. „Ez nagyon nagy! Mennyi lyuk. Mik azok? Miért üres a körük belseje? Jé, ott annak van a közepén! Milyen éles minden. Meg lehetne fogni? Mi lenne, ha megfognám? …” De öcsike is ott tülekedett már. Jó volt nézni az ő arcát is. Magához képest csendes volt, csak nézete és nézte a Holdat. Majd hátralépett, és közölte: „Ez nagyon király!”. Módszeren feltette ő is a nővére által megfogalmazott kérdéseket. Még idősebb fiam is kidugta az orrát a hidegbe. Ezen meg is lepődtem kissé. Többnyire rég csak a virtuális dolgok kötik le, ahogy a legtöbb korabeli srácot is. Telefon, számítógép, és egyéb elektromos kütyük. Most mégis kijött, hogy belenézzen a távcsőbe, és nem intézte el egy legyintéssel: „Láttam már.”

Mielőtt elindultak volna befelé – hideg volt az idő –, kislányom még felém fordult: „Most már tudom, hogy mit csinálsz kint este. Egész éjszaka nézelődsz.” Ki kellett ábrándítanom, hogy sokszor bele se nézek a távcsőbe, csak a kamera képét, a felvételek és a vezetés statisztikáit bámulom a notebook kijelzőjén. Ezen elgondolkodott, és közölte: „Az kár. Pedig olyan szép a Hold!”

Nos, igen. A kamerát nem is raktam vissza a távcsőre. Inkább hosszasan szemléltem a középső felföldi régió északi peremét és környezetét. A 150 km-es Hipparcus-krátert, a tőle délre látható Albategnius kráterfalának csipkézett árnyékát. A központi csúcsának különös formáját, és annak árnyékát. Megpróbáltam megfejteni a Parrot kráter belsőjét ebben a megvilágításban. Újra meg kellet állapítanom, hogy milyen különös az Abulfeda-krátertől induló Catena Abulfeda 210 km hosszú krátersorozata. Majd az ezúttal sötét tál megjelenését keltő Triesnecker-kráter mellet húzódó Rimae Triesnecker rianás barázdáin futott végig a tekintetem.  Tőle északra szemügyre vettem a „Hyginus régiót”. A Hyginus-kráter azon kevés kráterek egyike a Holdon, melyeket nem becsapódás hozott létre. Vulkánikus aktivitásnak köszönheti létezését. És ott volt még, tőle keletre, a Rima Ariadaeus egyenes vonala, ami egészen a Mare Tranquillitatis délnyugati medencéjéig húzódik.  Nem tudtam betelni a látvánnyal.

Nem rabolnám az olvasó idejét azzal, hogy mindent felsorolok, ami csak a képen látható. Az igazat megvallva a 3 videó felvételekor a kezdő fotósok tipikus hibáját követtem el: megpróbáltam a látómezőbe mindent belezsúfolni, ami csak megtetszett, még a Manilius-krátert is bepréseltem. Még azon is De akármilyen is a fotó, nekem mindig szép emlék marad. Egy olyan karácsonyi este emléke, amikor a három gyermekemmel megoszthattam valamit az égbolt szépségéből.

Hold-Hyginus-Hipparchus-Albategnius-Parrot-...-20171225-SW15L-Labels

Említett felszíni formációk a Holdon.

Clavius az árnyékban

Hold-Clavius_arnyekban-20170306-15L-TTK

Clavius az árnyékban – 2017-03-06 20:06:30 CET (19:06:30 UT) – Göd – 5000 frame-ből a legjobb 300

152/1500 akromatikus lencsés távcső, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, direkt fókusz, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

(A Hold déli pólusa a képen felül van.)

Emlékszem még, mennyire csodáltam gyermekkoromban, mikor a bűvészek hatalmas dolgokat tüntettek el, vagy éppen varázsoltak elő. Ezek az emberek az illúzió és a figyelemelterelés művészei. Még ha hihetetlen is, de lenyűgöző a szemfényvesztés. Nem lehet csak úgy elővarázsolni az ebédlőasztalt, eltüntetni az autót, de még csak egy épület sem válhat semmivé az orrom előtt! Pár évtizeddel később, noha már tudom, hogy miként működik egy-egy trükk, még mindig képes elbűvölni az adott mutatvány.

Őseinket a természet jelenségei ugyanúgy lenyűgözték, mint engem gyermekként az illuzionisták. Ők is megfigyelték és keresték a magyarázatokat. A misztikumot idővel felváltotta a tudás. A természet szabályok, törvények szerint játszik. De ennek felismerésétől még nem hiszem, hogy a természet varázsa szertefoszlott volna. Rám bizonyosan hat.

Nem kétséges, hogy a csillagászati bemutatók egyik legnagyobb sikert arató célpontja a Hold. Fényes, közel van, így rengeteg részlet látható rajta. Nem kell tapasztalt megfigyelőnek lennünk ahhoz, hogy elsőre nyilvánvaló legyen a látvány. (Azért vannak nehezen észrevehető részletek bőséggel.) A Polaris Csillagvizsgálóban, vagy éppen a saját műszereimmel megmutatva a Holdat az érdeklődőknek, azok arcára szinte mindig kiül a csodálkozás. Kimondottan akkor, ha ez az első alkalom, hogy ilyen „közelről” láthatják. Amiket közben mondok nekik, csupán topán, valahonnan a távolból jut el hozzájuk. Messze vagyok, lelkük kint jár az űrben. A megértés csak kullog a tapasztalás után. De ez már csak így van.

Ma már tudjuk, hogy a Holdnak nincs saját fénye, csupán a Nap fényét veri vissza. A Föld körül keringve, a Nap, a Föld, és a Hold egymáshoz viszonyított pozíciója folyamatosan változik, ez az egyszerű oka a fázisainak. Ha csak feltekintünk az égre, napról-napra láthatjuk, ahogyan megtelik, vagy éppen elfogy. Azonban, ha távcsövön keresztül szemléljük, a fény és az árnyék játéka akár órák alatt is jelentősen átrajzolhatja a felszíni alakzatok megjelenését. Az adott pillanatot tulajdonképpen nem is olyan egyszerű elcsípni.

Holdfazisok

A Hold fázisváltozásai. Forrás: wikipedia.hu – Orion 8 (CC BY-SA 3.0)

A 225 km átmérőjű Clavius-kráter egyike a Hold legnagyobb krátereinek.  Ősi, majdnem 4 milliárd éves becsapódás emléke, mely a nektári időkben (3.92 – 3.85 milliárd évvel ezelőtt) történt a késői nagy bombázáskor. Ekkor, több nagyobb méretű meteor, illetve kisbolygó csapódott a Holdba. Ezek, még a Clavius-nál is nagyobb, és mélyebb sebeket ejtettek a felszínén. Ilyen seb a Mare Nectaris medencéje is, melyről az előbb említett holdbéli geológiai korszak kapta a nevét, s mely korszakot a Mare Imbrium medencéjének létrejötte zárt le. Az óriási medencéket később a felszínre törő bazalt láva elöntötte, ezzel leradírozva, elrejtve a korábbi becsapódásokat. A Clavius-kráter azonban a Hold felénk néző oldalának déli felföldjén található, így ez a sors ezt, és egész környezetét is elkerülte. Sűrűn kráterezett vidéken fekszik, ahol egymás írták felül az újabb és újabb becsapódások. A Clavius sokat erodálódott az évmilliárdok alatt a mikrometeoroknak, és a kisebb-nagyobb becsapódásoknak köszönhetően. Ezek nemcsak a falait, de a belsejét sem kímélték. A pusztulás azonban lehet szép is. A déli falán ülő Rutherfurd-krátertől induló félköríves kráterlánc a Clavius „védjegye”. Nem is csoda, hogy a közel fél Magyarország méretű kráter szinte vonzza a megfigyelő tekintetét. A kráter sajátossága továbbá, hogy peremei nagyjából a környezet magasságába esnek, abból csak alig emelkednek ki. Ezért fallal körbevett depressziónak (walled depression) is nevezik az szakirodalmakban. Kivételt képez ez alól a keleti fal, mely a krátert körülvevő táj fölé emelkedik.

Clavius crater - LROC

A Clavius-kráter a Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) felvételén. (A fotón észak felül van). Kép forrása: NASA

Összességében „a bűvésznek” ennyi csak a trükkje. E dolgok összjátékától működik „a varázslat”. Napkeltekor a keleti fal már fényben fürdik, de a kráter belsejét még tökéletes sötétség borítja. Csak a Clavius körbefutó, és az azon trónoló kráterek pereme világít itt-ott. A félköríves kráterlánc magasabbra törő falainak karimái pedig kísértetiesen derengenek a koromsötét kráterbelsőben. A részletek még bujkálnak, a hatalmas kráter még rejtegeti pompáját. A lepel azonban hamarosan lehullik, ahogy a Nap magasabbra emelkedik a Hold egén.

Korábban már sokszor gyönyörködtem ebben a látványban, nem egyszer éppen akkor, mikor a Polaris látogatóinak tartottam bemutatót. Kicsit mindig más és más volt. Készültem a felvételre. Planetárium programokkal határoztam meg, hogy mikor kerül sor az újabb „előadásra”, hogy én is feltétlenül ott lehessek. Azon a hétfőn végre az égiek is kegyesek voltak hozzám. Az, hogy a nyugodtság nem volt éppen a legjobb, cseppet sem érdekelt akkor már.

Clavius_big_label2-cut1-s1

További „árnyékos” kráterek neve a terminátor közelében. (A teljesség igénye nélkül.) Ezek is mutatósak, de egyik sem ér fel a Clavius „sötét teknőjével”. Legalábbis a felvétel pillanatában.

Clavius_on_The_Moon-20170306

A fenti felvétel a Hold (hozzávetőlegesen) megjelölt területéről készült.

A Mare Imbrium északkeleti-keleti régiója

Hold-Mare_Imbrium_NE-20160118-Polaris_20L-TTK

A Mare Imbrium északkeleti-keleti régiója a Hold 71%-os megvilágítottságánál – 2016-01-18 21:18 CET (20:18 UT) – Budapest, Polaris Csillagvizsgáló

200/2470 refraktor (D&G akromát), Fornax 51 mechanika

ASI 120MM monokróm kamera, ProPlanet-742 CCD szűrő

A felvétel direktfókuszban készült. 4532 képkockából a 300 legjobb került felhasználásra. Expozíciós idő: 0.026407s, Gain=61, Gamma=25

(A nagyobb mérethez, kattintson a képre. A felvétel teljes méretben, ezt követően, a kis zöld nyíl megnyomásával tekinthető meg.)

A vacsora már rég elmúlt. Annak is inkább csak szemlélője voltam, mivel két kisebbik gyermekem jobbról és balról tátogva követelte a jussát. Bár lenne mindig így! Odakint hideg téli éjszaka volt. Ilyenkor minden olyan távolinak tűnik. Mintha a csillagok és a Hold is messzebbről nézne le ránk. Hagytam, hogy a természet nevű bűvész elkápráztasson, és mit sem törődtem racionális énemmel, mely tudta, hogy ez az egész csak illúzió. Feltámadt bennem a vágy, hogy ne csak ott ácsorogjak. Talán ilyenkor is van valaki a Polaris Csillagvizsgálóban. Lehet, hogy más amatőrcsillagászok ezekben a pillanatokban is ott fürkészik az eget? Akár észlelhetnénk közösen is! Nem lepődtem meg, hogy Attila most is ott volt. Van dolog az MCSE ügyeivel bőven.

Percekkel a telefonhívás után már befelé autóztam a városba. A fényszórók vakító sugarai mögé bújva mindenki kifelé tartott Budapestről. Ahogy fogytak a kilométerek, egyre jobban elhatalmasodott rajtam az észlelés előtti izgalom szokásos kellemes érzése. Vajon a kupola alatt álló távcső, s az ég milyen élményekkel ajándékoz meg ma este? Szerencsével járok? Az is elkél bizony.

Hamar elértem Óbudát. A csillagvizsgáló előtti parkolóban csak egyetlen autó árválkodott a holdfényben. Aznap nem volt bemutatás a látogatóknak, és a -8 °C-ban a sportpálya sem volt hangos a focizóktól.  Csak a Bécsi út tompa moraja törte meg a csendet. Évek alatt elszoktam már Budapest éjszakáitól. Mindig ott az állandó zaj, mely régen fel sem tűnt, pedig „ideiglenesen” közel két évtizedet éltem itt.

Az alkalmanként távcsövekkel tűzdelt, és lelkes emberektől nyüzsgő terasz most üresen állt, elhagyatottnak tűnt. A kupola zárva volt. Pici csalódottságot éreztem, mert úgy képzeltem, hogy egy ilyen derült éjszakán nemcsak két amatőrrel futok majd össze itt. Persze tudom, hogy a világ és vele együtt az én életem is megváltozott. Ezen tűnődtem, miközben a kupolába léptem. A sötétben a távcső tekintélyt parancsolóan magasodott fölém. Igen, ez egy műszer. Félreértés ne essék, a saját távcsövemet is roppant mód szeretem, azt azonban egyedül is elbírom, hiányzik belőle a Polaris főműszerére jellemző szigorúság. A kupolarés nyitására szolgáló fémkerék iszonyúan hidegnek tűnt. A kesztyű otthon maradt. Még szerencse, hogy a forgatásra szolgáló rudazat a látogatók testi épsége miatt borítást kapott. Percekkel később, az ismerősen duruzsoló mechanika már a Hold irányába mozgatta a tubust.

A nyugodtság csapnivaló volt, de ezt már otthonról elindulva is sejtettem. Egy-egy pillanatra csillapodott csak le a légkör hullámzása, máskor meg inkább forrt, mint a lúg. Ennek ellenére, majdnem két órát töltöttem a kupolában, s csendes magányomban bóklásztam a Hold felszínén. Először okuláron keresztül szemlélődtem, majd később a magammal hozott ASI120MM bolygókamrával próbáltam felvételt készíteni direktfókuszban. Végig arra vártam, hogy egyszer csak jobbra fordul majd a légkör állapota, de nem így lett. Kezdtem fázni, és lassan ideje volt már hazaindulni. Mielőtt bezártam volna a kupolát, még beállítottam egy felvételt. A fenti kép ennek a videónak a feldolgozásával készült.

Moon_map_for_Plato_and_others_01-m6

A felvételem a Hold kiemelt területéről készült.

A cél a Hold legnagyobb becsapódási medencéjének, a Mare Imbriumnak (Esők Tengere) az északkeleti-keleti régiója volt. A 3.85 milliárd évvel ezelőtti iszonytató erejű ütközés hatalmas mélyedést vájt a felszínbe, ezzel egyetemben pedig, a becsapódás energiája három koncentrikus gyűrűshegységet emelt a magasba. A nagyjából 100 millió évvel később felerősödő vulkáni tevékenység később bazalttal töltött fel az alacsonyabban fekvő területeket. (Erről, és magáról a Mare Imbriumról korábban már részletesebben is írtam.). Ennek, és az időközben az egész Naprendszerben lecsökkenő bombázási tevékenységnek köszönhetően, a holdi világosabb felföldekhez képest kráterekben viszonylag szegény a Mare Imbrium. Látnivaló viszont akad így is bőven.

Hold-Mare_Imbrium_NE-20160118-Polaris_20L-TTK-label04b

A felvételen látható főbb alakzatok a teljesség igénye nélkül. (A felszín orientációja a képen: észak felül, kelet jobbra.)

A 109 km-es Plato a kép északi (felső) részén már kisebb távcsővel is impozáns látványt nyújt, de akár binokulárral is megpillantható. Kora 3.84 milliárd év, alig fiatalabb a Mare Imbrium-nál. Valaha ez a kráter is rendelkezett központi csúccsal, melynek magasságát a hasonló méretű holdi kráterekből kiindulva a csillagászok körülbelül 2.2 km-re saccolják, de a láva később a Plato-t is feltöltötte, s napjainkban mindössze apró kráterek pettyezik a sötét felszínt. Ezek remekül próbára teszik a távcsövet és az észlelőt egyaránt. És akkor még nem is beszéltünk a légköri nyugodtságról, melyek könnyen elmossák a részleteket. A Plato egy remek példája a fallal övezett síkságnak (walled plains) vagy más néven sík aljzatú kráternek. Definíció szerint a 60 km és 300 km közötti központi csúccsal nem rendelkező lapos felszínű krátereket illetik ezzel az elnevezéssel. A Plato belsejében a keleti sáncfal vetette árnyékot megfigyelve látszik, hogy annak magassága változó. A csúcsok 1500, 1800, 2400 méterre törnek fel. A nyugati oldal látványossága a falról leszakadt nagyjából háromszögletű hatalmas tömb. Magát a krátert, a korábban említette koncentrikus gyűrűshegység fogja közre, pontosabban azok tetején helyezkedik el. A kráter felszín 500 méterrel magasodik a Mare Imbrium síksága fölé. (Viszont 100 méterrel alacsonyabban van, mint a tőle északra lévő, a felvételemen nem látható Mare Frigorisé).

A Plato különleges abból a szempontból is, hogy innen jelentették a legtöbb LTP-t (lunar transient phenomenon). Az elnevezés olyan rövid lefolyású jelenségeket takar, melyek során a Hold felszíne egy adott ponton felfényesedik, elsötétül, vagy éppen elszíneződik. Mivel az LTP-k rövid életűek, és a felszín adott pontján többé nem ismétlődnek meg, így máig nem teljesen tisztázott mibenlétük. Nem könnyű a teóriákat ellenőrizni. Alapvetően négy csoportba oszthatóak a magyarázatok: okozhatják a felszín alól feltörő gázok, okozhatja becsapódás, elektrosztatikus jelenség a Holdon, és bizony a kedvezőtlen megfigyelési viszonyok is (a földi légkör hatása).

A Plato közelében található 87 Km-es rianás rendszertől, melyet összefoglaló néven csak Rimae Plato-nak hívnak, indul a Montes Alpes (Alpok-hegység), melyet délen a Promontorium Agassiz (Agassiz hegycsúcs) zár le. Maga a hegység több száz csúcs csoportja, melyek jellemzően 1500-2400 méter magasak, a Mont Blanc legmagasabb pontja azonban a 3650 métert is eléri.

A Montes Alpes-t a körülbelül 166 Km hosszan elnyúló Vallis Alpes (Aplesi-völgy) vágja szinte ketté. A völgy aránylag könnyen megfigyelhető, hisz legnagyobb szélessége 10-12 Km, viszont az alján végighúzódó rianás, és a rianásnál lévő apró kráterecskék már nagyobb kihívást jelentenek. A Vallis Alpes egy lávával feltöltött graben. De mi is az a graben? A Holdon a rianásoknak két típusáról beszélhetünk keletkezésük szerint. Az egyik típus tagjai a vulkanikus eredetűek. Ezek a felszínen kanyargó néhai lávacsatornák. A másik típusba a tektonikus eredetűek tartoznak. Eme utóbbi típuson belül még további két csoport különböztethető meg: az íves és az egyenes rianások. Az íves rianások gyakran többedmagukban, egymással nagyjából párhuzamosan figyelhetőek meg a holdbéli tengerek szélén. Kialakulásuk annak köszönhető, hogy a vulkanikus tevékenység következtében fokozatosan feltöltődő becsapódási medence a plusz tömeg alatt megsüllyedt, és a már előzőleg megszilárdult lávarétegek elmozdultak, megcsúsztak a süppedés irányába. Az egyenes rianások viszont két terület közötti széthúzó erők hatására alakultak ki. Amennyiben ezen erőhatásoknak köszönhetően megsüllyedt az egyik oldal, akkor vetődésről beszélünk. Amikor azonban a két terület közötti rész süllyedt meg, akkor grabenről (a graben német szó árkot jelent). Az Imbrium medencét kialakító becsapódás, több törést hozott létre a Hold kérgén. A Vallis Alpes grabenje tulajdonképpen egy ilyen törésnek köszönheti létét. Megjegyzem, hogy az Autolycustól délkeletre található Rimae Fresnel szintén grabenek sorozata, melyeket nagyobb testvérükhöz hasonlóan szintén a tektonikus erők hozták létre az Imbrium medencében.

A Montes Teneriffe, a Mons Pico, a Montes Spitzbergen a Mare Imbrium-ot létrehozó becsapódáskor keletkezett legbelső gyűrűshegy maradványai. Ezeket magasságuknak köszönhetően nem öntött el a láva. A Mons Pico a 2400 métert is eléri, de a Montes Teneriffe Epsilon sem marad el messze tőle, a maga 2300 méterével.

A Cassini lávával elárasztott 57 km átmérőjű kráterét, akkor érdemes igazán megfigyelni, amikor még nincs túlságosan messze a terminátortól. Ahogy a Nap egyre magasabbra emelkedik, a Cassini szinte beleolvad a környezetébe. A becsapódáskor kidobódott törmeléket oly magasra halmozódott körülötte, hogy azt a forró bazalt nem lepte el, mindez a kráternek igen különös viaszpecsét jelleget kölcsönöz. Érdekes továbbá, hogy míg a keleti kráterperem 1200 méter magas, addig a nyugati oldalon alig 450 méter. Sőt, helyenként alig éri el a 250 métert. Érdemes hát felkeresni nemcsak növekvő, de csökkenő holdfázisnál is.

A Cassini belsejében két nagyobb méretű kráter is helyet foglal. A Cassini A 17 km, míg a Cassini B 9 km átmérőjű.  A Cassini A nem egyszerűen csak egy mosdótál alakú mélyedés, ahogy az a fotómon is látszik. Belsejében az árnyék patkó alakban öleli körül a magasabban fekvő régiót, mely inkább fogyatkozó fázisánál mutatja meg jobban magát. A Cassini A és a Cassini B között a figyelmes szemlélő alacsonyabb hegycsúcsokat is észrevehet.

A 25 km-es Theaetetus merőben más, mint az eddig ismertetett kráterek. Már a képem is árulkodik arról, hogy igen mély. A kráterfenék 1500 méterrel fekszik a környező vidék szintje alatt. A jól érzékelhetően poligonális sáncfalak pedig 2000 méterrel magasodnak az alja fölé. A Theaetetus-ban és környékén is többször megfigyeltek már LTP-t.

Az Aristillus szinte vonzza a tekintet. Az 55 km-es átmérőjű kráter körül, a becsapódáskor kidobódott anyag „rajzolta” sugaras mintázat látható. Mindez arról árulkodik, hogy a becsapódás a Mare Imbriumot feltöltő vulkáni tevékenység után történt. Vizsgálatok szerint, a kráter a Hold Eratoszthenészi korszakának vége felé, 1.3 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. (Régebben fiatalabbnak gondolták.) Az Aristillus az ALPO fényes sugarú kráterek listáján (Association of Lunar & Planetary Observers – list of bright ray craters) is szerepel, ahonnan kedvünkre válogathatunk, amennyiben más hasonszőrű krátereket is szeretnénk megfigyelni. Remek kis észlelési program. E kráter sáncfala igen érdekes szerkezetű. Külső felén több kanyon is megfigyelhető. Hullámos, mintha rétegek rakódtak volna egymásra. A belső kráterfal nyugaton 3500 méteres, keleten 2700 méteres magasságból teraszosan ereszkedik alá, egészen 1000 méterrel a környezet szintje alá. A masszív központi csúcs több hegyből és platóból áll. Roppant látványos.

Az Aristillus déli szomszédja az Autolycus 2.1 milliárd éves korával ugyancsak fiatalabb, mint az Esők Tengere. A 39 km átmérőjű kráter vékony sáncfala 2700 méter magas, és belül enyhén teraszos. A kráterben nem található meghatározó központi csúcsot.

A 83 km-es Archimedest a Platohoz hasonlóan szintén láva töltötte fel. Legmélyebb területei is mindössze csak 150-180 méterrel vannak a Mare Imbrium szintje alatt. A sötét kráterbelsőn első pillantásra apró krátereken kívül talán semmi más nem tűnik fel a megfigyelőnek. Azonban alaposabban szemügyre véve azt, világosabb sugarak fedezhetőek fel rajta. Valószínűsíthető, hogy a mintázatot az Autolycust létrehozó becsapódás által kidobódott anyag festette az Archimedes padlójára. A kráter vastag sáncfalai átlagosan 1200 méterrel magasodnak a sötét talapzat fölé, de a délnyugati részen ez az érték a 2100 métert is eléri. A teraszos, kanyonokkal szabdalt kráterfalban hosszasan el lehet gyönyörködni. Ennél a megvilágításnál a külső falnak talán a délnyugati része a legizgalmasabb, ami a krátert a Montes Archimedeshez kapcsolja (a hegységnek mindössze csak az északkeleti régiója látszik a fotón). Legalább ilyen érdekes a valaha Archimedes A-nak hívott Bancroftot és a Montes Archimedest összekötőt vastag bemélyedés, melyben apró kráterek fedezhetőek fel. De a tál alakú Bancroft közelében, délnyugatra megfigyelhető két rianásról sem érdemes megfeledkezni.

Hold-Apollo15-AS15-M-1541

Az Archimedes-Aristillus-Autolycus háromszög az Apollo 15 parancsnoki/szerviz moduljából készült (45 éves!) fotón. Az Archimedes és az Autolycus között csapódott a felszínbe a Szovjetunió által épített Luna 2 1959. szeptember 13-án. Ez volt az első ember alkotta szerkezet, mely elérte a Hold felszínét. Kép forrása: Lunar and Planetary Institute

A fentiekben röviden volt már szó az Imbrium becsapódási medencéről, hegyekről, kráterekről, különböző rianásokról. A felvételen még egy geológiai formáció képviselteti magát, amit szeretnék mindenképpen megemlíteni. A dómok holdbéli pajzsvulkánok, melyek földi társaikhoz hasonlóan jöttek létre. Szinte csak a mélyből feltört, kevés szilícium-dioxidot tartalmazó, kis viszkozitású és később megszilárdult lávából épülnek fel. Ellentétben a réteg vulkánokkal, melyek vulkáni hamu és megszilárdult viszkózus láva keverékéből állnak. Mivel a dómok lávája viszonylag híg volt, így az egyszerűen csak túlfolyt a vulkán tetején lévő lávató peremén, majd pedig lefolyt a hegyoldalon, és nagy területen szétterült mielőtt megszilárdult volna. Az újabb, és újabb egymásra épülő lávarétegek idővel létrehozták a ma megfigyelhető pajzsformát. A dómok tehát nagy alapterületükhöz képest viszonylag alacsonyak. Jellemzően 3-20 km átmérőjűek, azonban a legnagyobbak magassága is mindössze néhány száz méter. Egy részüknek a tetején kráter is megfigyelhető. Mivel nem túl magas objektumokról van szó, így inkább súrolófényben érdemes rájuk vadászni, vagyis amikor a terminátortól nincsenek túlságosan messze.

Ugye emlékszik még az olvasó, hogy mondtam az elején: szerencsére is szükség van. Nos, bizonyos értelemben szerencsém is volt. Az ASI120MM kamera amúgy kis érzékelője még éppen megfelelő méretű látómezőt adott a Polaris refraktorával (direktfókuszban), és így a Beer krátertől délre fekvő dómot egyetlen közös képen örökíthettem meg a fentebb ismertetett objektumokkal. A képen látható dóm különlegessége, hogy az elsők egyike, amit sikerült anno megfigyelnem, idestova lassan már három évtizede. Még az első Ráktanyán tartott nyári észlelőtáborok egyikén, kezdő amatőrcsillagászként halottam először Kocsis Antaltól a dómokról. Anti már akkor is megszállottja volt a Holdnak, és mindenkit biztatott ezen alakzatok észlelésére. Kaptam pár tippet, hogy melyiket merre, és mikor érdemes keresni. Otthon aztán az 150/1250-es első Newton távcsövemmel elkezdtem felkeresni ezeket. Volt, amit megtaláltam, de néhányra nem leltem rá. Ej, mennyire nem volt könnyű akkoriban jó minőségű térképhez hozzájutni! A világ mára nagyot fordult, de az észlelés öröme számomra még mindig a régi.

Felhasznált irodalom és külső internetes források:

Peter T. Wlasuk: Observing the Moon

Antonin Rükl: A Hold atlasza

J.A. Grier, A.S. McEwen, P.G. Lucey, R.G. Strom, M. Milazzo: Relative Ages of Large Rayed Lunar Craters – Implications

USGS: Astrogeology Science Center

Lunar and Planetary Institute

THE MOON WIKI

Mare Imbrium – Az Imbrium medence gyűrűi

hold-20140311-ttk

Mare Imbrium 79%-os megvilágítottságánál – 2014-03-11 – Göd – 4 x 1000 x 0.008576  sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 10mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Ez a Mare Imbrium-ot, vagyis magyarul az Esők tengerét ábrázoló képet egy befejezetlen mozaik felvétel 4 darabjából raktam össze. A Hold mozaikot azért nem fejeztem be, mert nem ítéltem kellően nyugodtan a légkört igazán jó minőségű felvételek készítéséhez, így leszereltem a kamrát és inkább csak az okuláron keresztül nézelődtem. A felvételek 2014. március 11. 21:18 (20:18 UT) és 21:23 (20:23 UT) között készültek égi kísérőnk 79%-os megvilágítottságánál.

A képet mégis összeraktam, hogy a Hold egy olyan érdekességét mesélhessem el általa, aminek vizuális megfigyelésével töltöttem az időmet az okuláron keresztül. Látni fogjuk, hogy ehhez nem is kell hatalmas felbontás, és elég egy kisebb méretű távcső.

Aznap este a Mare Imbrium ragadta meg a tekintetemet, mely a Hold legnagyobb becsapódási medencéje a maga 1146 Km-es átmérőjével. Csak az Oceanus Procellarum formációja nagyobb a Holdon, azonban bár az is bazalttal elöntött, nem becsapódási medence. A Mare Imbrium méretével a Naprendszer égitestein található becsapódási képződmények között is ott található az élmezőnyben.

Azt már tudjuk, hogy hatalmas. Mégis mennyire és mihez képest? Kiindulásként hasonlítsuk magához a Holdhoz, melynek sugara 1738 Km, és egyenlítőjének kerülete 10920 Km. Bár a Mare Imbrium nem a Hold egyenlítőjénél helyezkedik el, de ebből már sejthető, hogy impozáns a mérete. Azonban egy képnél semmi sem szemléleti jobban az arányokat. Egyik korábbi felvételem a Hold 76%-os megvilágítottságnál készült, ahol a Mare Imbrium már jelentős része napfényben fürdőzött.

hold-20140110-ttk

A Hold 76%-os megvilágítottságnál – 2014-01-10 – Göd – 22 x 1000 x 0.001134  sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 21mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Látható, hogy a Hold mindig felénk néző oldalán milyen nagy is ez a sebhely, legalábbis annak a méretéhez képest. De mekkora lenne itt a Földön? Milyen geográfiai alakzattal mérhető össze?

fold_es_a_hold_merete2_felirat

A kép a Föld és Hold méreteinek arányát ábrázolja, melyen a Mare Imbrium is látható. (Az eredeti kép a wikimedia.org oldalról származik.)

A Hold egyenlítői sugara csak  27%-a a Föld egyenlítői sugarának, amely 6378 Km. A fenti ábra jól szemlélteti az arányokat, melyen a Föld és a Hold látható, a Mare Imbrium-ot pedig külön megjelöltem. Amennyiben ez a becsapódási medence a Földünket díszítené, akkor bizonyára meghatározó alakzata lenne, és külön névvel is illetnénk. Ez a bazalttal feltöltött hatalmas terület akkora, hogy az Ibériai-félsziget bőven elférne benne. Most már láthatjuk, hogy mekkora területet is vizsgálunk távcsövünkkel, amikor azt a Holdra szegezzük.

Eme tenger nevét viseli a Hold egyik geológiai korszaka, melyet Imbrium-korszaknak neveznek. Ez a periódus 3.85 milliárd évvel ezelőtt kezdődött és 3.2 milliárd évvel ezelőtt ért véget. A korszakot az a hatalmas ütközés nyitotta meg, melynek keretében maga a hatalmas Imbrium medence kialakult. A korszak végét pedig a felvételem alján (délen), a medence peremén található, nagyméretű Eratoszthenész kráter kialakulása zárta. Durván félmilliárd év különbség a látómezőben, izgalmas! Eközben a Földön megjelent az élet. A Mare Imbrium-ot létrehozó becsapódás után párszáz millió évvel, a felerősödő vulkáni aktivitásnak köszönhetően, a feltörő bazalt kitöltötte a medencét, létrehozva így a ma is látható sötét felszínt.

Az Imbrium medence kialakulásakor három koncentrikus gyűrűshegység jött létre. Ezeket a becsapódás iszonyú ereje emelte a magasba. Aznap este azzal töltöttem a holdvilágos ég alatt az időm egy részét, hogy ezeket a képződményeket megfigyeljem. Ezek a felvételemen is nagyszerűen látszanak.

hold-20140311-ttk-labels

A külső gyűrűt alkotó hegységek (sárga):

A Kárpátok hegylánca délen, az Appenninek délkeleten, míg végül következik a Kaukázus keleten. Bár ezúttal a megvilágításból adódóan ez most nem látszott, de az Imbrium medence nyugati oldalát nem zárja le hegység, ott a Mare Imbrium felszíne mintegy „átfolyik” az Oceanus Procellarum területére.

A középső gyűrű (zöld) tagjai:

Ide tartoznak a Plato krátert, és annak környékét körülvevő hegységek. Ezek folytatódnak egészen a Sinus Iridium-ig (Szivárvány-öbölig), pontosabban annak északi faláig (a Jura hegységig), majd tovább délre folytatva a körívet. Ehhez a formációhoz tartozik a Plato-tól ellenkező irányba indulva az Alpok, és az Archimedes körüli hegységek.

A belső gyűrű (ciánkék) tagjai:

A legbelső gyűrűt szinte teljesem ellepte a láva, és csak a magasabb csúcsok azok, amik még manapság is kivehetőek. Ilyen a Sinus Iridium keleti falának a kezdete, a Promontorium Laplace. Tovább haladva a köríven az óramutató járásával megegyező irányba következik a Montes Recti, a Montes Teneriffe, a Mons Pico. Majd innen, némi szünet után a Montes Spitzbergen az ív következő jelentős tagja. Tovább haladva már csak „apróbb” maradványokat figyelhetünk meg. Ilyen például a Mons La Hire délen.

hold-gyurus_szerkezet-mare_imbrium

Koncentrikus gyűrűs szerkezet a Mare Imbrium területén. (A kép W. K. Hartmann és G. P. Kupier – Concentric Structures Surrounding Lunar Basins című művéből származik.)

A Hold becsapódási medencéinek kutatásával sokat foglalkozott a hatvanas években W. K. Hartmann és G. P. Kupier. Engem az egyik ilyen tanulmányuk (W. K. Hartmann, G. P. Kupier – Concentric Structures Surrounding Lunar Basins) inspirált erre a megfigyelésre. Az ő művükből származik a fenti utólag digitalizált kép is.

Miközben nézelődtem és csemegéztem a fenti területek látnivalói között arra gondoltam, hogy jó lenne visszautazni az időben, hogy még a lávaömlés előtt megtekinthessük, milyen is volt ez a koncentrikus háromszoros falú alakzat. Ez természetesen nem lehetséges. Azonban van a Holdon egy másik hatalmas becsapódás okozta képződmény, ami ezt megmutatja számunkra. Ez a Mare Orientale. Mivel a Hold mindig csak az egyik oldalát fordítja felénk, így távcsöveinkkel nem figyelhetjük meg formavilágát teljes valójában. Be kell, hogy érjük most egy a NASA Lunar Reconnaissance Orbiter űreszközéről készítette felvétellel.

mare_orientale_lro

Mare Orientale a NASA LRO (Lunar Reconnaissance Orbiter) felvételén. (A kép a NASA publikus archívumából származik.)

Ez a becsapódási medence nem telt meg annyira bazalttal, mint a Mare Imbrium, így nagyszerűen megfigyelhető a három koncentrikus gyűrűshegység. Valahogy így nézhetett ki nagyjából 3.82 milliárd évvel ezelőtt maga az Imbrium medence is.

Noha ma már elfedi előlünk bizonyos titkait a Mare Imbrium, a múlt nyomai ma is itt vannak előttünk és észrevehetjük, megfigyelhetjük. És lám ezen nyomok megfigyeléséhez nem is kell feltétlenül nagy műszer.

Az olvasó figyelmébe ajánlom még a Mare Nectaris-t és annak környezetének megfigyelését, mely egy másik érdekes becsapódási medence, és ahol csak a legbelső rész töltődött fel bazalttal. Viszont a többszörös koncentrikus szerkezet ott is tetten érhető, ahogy azt az alábbi képen is megfigyelhetjük.

hold-20140308-mare_nectaris-cut-ttk

A Mare Nectaris vidéke a Hold 53%-os megvilágítottságánál az egyik mozaik felvételem darabján.

2014-03-08 – Göd – 1000 x 0.003486  sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 21mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Mint az látható az éjszakai égen a Hold (is) igazán sok érdekességet és felfedezni valót kínál számunkra. Fordítsuk hát távcsövünket felé, és lessük ki titkait.

Hold mozaik – 53%-os megvilágítottság

hold-20140308-ttk

2014-03-08 – Göd – 29 x 1000 x 0.003486  sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 21mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Nagyon hosszú ideje vártam már, hogy egyszer első negyed környékén is készíthessek felvételt a Holdról. Egyszerűen mindig úgy alakultak a körülmények az utóbbi háromnegyed évben, hogy nem sikerült ennél a fázisnál elcsípnem égi kísérőnket. 2014. március 8-án reggel végre valódi tavaszi napsütésre ébredhettem. Csak pár apró felhő úszott az égen. Az csillagászati évkönyvben az első negyed időpontjára 13:47 UT volt megadva, így izgatottan vártam az estét. Szerencsére a derültség kitartott, így miután a gyermekek lefeküdtek, kipakoltam a felszerelést. Nyugtalan volt a légkör, de végre derült. Ráadásul nem sokkal első negyed után járt a Hold fázisa.

A Hold megkapó látvány ebben a fázisban. Hosszasan barangoltam a terminátor, a fény és az árnyék határán és megint megállapítottam, hogy van ebben a látványban valami roppant varázslatos, valami számomra megunhatatlan. Felszereltem hát a kamerát a távcsőre, hogy megörökíthessem a látványt.

29 darab (800×800 pixelméret, 1000 frame, 0.003486 másodperc) videót vettem fel, melyet mind felhasználtam a mozaikhoz. Az egyes képek között legalább egyharmadnyi átfedéssel dolgoztam. Az első felvétel időpontja 2014. március 8. 20:12 UT, míg az utolsóé 20:46 UT. Meglepő volt látni, hogy ebben a durván félórában a nyugodtság mennyit romlott.

A videók rögzítését a terminátornál délen kezdtem, én innen haladtam kelet felé. A Hold keleti peremét elérve, észak felé vettem az irányt a korongon, és nyugat felé haladtam vissza. Majd a terminátort újra elérve, ismét észak, majd kelet.

Ezzel a felvétellel a Hold különböző fázisaiban készült mozaik sorozatom egy újabb taggal bővült. A nyersanyag elkészült, és ismét okulár került a kamera helyére. Az üvegeken keresztül e távoli világra pillantottam újból. Igen, a légkör még nyugtalanabb lett.

Eszembe jutott, hogy sorba veszem a Mare Serenitatis bazalttal kitöltött medencéjében az aprócska krátereket. Vajon mennyit tudok azonosítani? Melyik a legkisebb, amit még megfigyelhetek? Kellemes időtöltésnek tűnt, és az is volt úgy hiszem. Sok krátert ismerek a Holdon, de ehhez még nekem is egy atlaszra volt szükségem. A Bessel krátertől indultam ki, és onnan a medence szélei felé haladva pásztáztam a tájat egyik alakzattól a másikig haladva. Közben belegondoltam, hogy a Bessel a maga 17 Km-es átmérőjével, alig valamivel kisebb csak, mint a távolság, amit dolgos hétköznapokon bejárok. A méret így már sokkal kézzelfoghatóbb volt, legalábbis számomra. Bár a távcsövezés élménye megadatott aznap, de a légkör nem kényeztetett el igazán. A kép minduntalan hullámzott. Meg kellett állapítanom, hogy az 5 Km körüli kráterek azok, melyek 10 cm-es műszeremmel nagyon magabiztosan láthatóak ezen az estén. Ilyen volt például a Banting kráter, míg a Linne A-t 4 Km-es méretével már el-elmosta a légkör. Az ennél kisebbek, mint például 3.2 Km-es Linne H, még szintén megpillantható volt. Itt a tavasz, és lassan megtelik élettel a Duna partja, a Linne H átmérője pedig nagyjából megfelel annak a távolságnak amennyi a házam és a Duna partján lévő halsütőst elválasztja, ami hamarosan nyit a közelgő kellemes idővel. Ez a gondolat kizökkentett, és így abba is hagytam a Mare Serenitatis felszínének böngészését. A Holdról visszatértem a Földre.

Még egy ötletet had osszak meg az olvasóval, bár ez egyáltalán nem tőlem származik, az érdem Baraté Leventét illeti. A kitartó megfigyelők számára egyéb lehetőség is kínálkozik ennél a fázisnál. Amennyiben két órát rászánunk, végignézhetjük, hogy miként húzódik vissza a Kaukázus hegység árnyéka a Cassini krátertől a hegy lábához, miközben a Nap egyre magasabbra emelkedik a Hold koromfekete légkör nélküli egén. Illetve megfigyelhetjük, miként telik meg fénnyel a Cassini kráter. Bizony ez 2-3 óra alatt mind lejátszódik a szemünk előtt. Érdemes megnézni Levente videóját. Nem sokkal az én mozaik felvételem előtt készítette.

Bár a fentiek mind csak játékos ötletek, és nem mondhatóak igazán tudományosnak, de végtére is az amatőrcsillagásznak megvan az a szabadsága, hogy saját kedve szerint töltse idejét az ég alatt.

Hold mozaik – 76%-os megvilágítottság

hold-20140110-ttk

2014-01-10 – Göd – 22 x 1000 x 0.001134  sec
UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel
ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 21mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Az érkező hidegfront végre kitakarította az eget. Az átlátszóság fantasztikus volt. Lassan hónapok óta nem láttam ilyet. A csillagok a fényes Hold ellenére is gyönyörűen ragyogtak. A távcső összeállítása után egy órán keresztül csak fényesebb mély-ég objektumokat nézegettem. Kicsit sajnáltam, hogy a Hold ilyen magasan van és fényes.

Mikor a távcsövemet a Hold felé fordítottam, és szűrővel tompítottam a fényén láttam, hogy a légköri nyugodtság már közel sem ilyen jó. Visszaemlékezve a korábbi, párás majd ködben végződő éjszakára, a látott kép csapnivaló volt. A Hold képe úgy hullámzott, mint forró nyári napon a rónaság távoli képe.

Ezen körülmények között kezdtem el újabb Hold mozaik felvételemet 21mm-es Baader-Hyperion okulárt használva az okulár projekcióhoz. 22 darab 1000 frame-es felvételt használtam fel, melyből elkészítettem ezt a mozaik képet, melyen a 9.4 napos Hold 76%-os megvilágítottsággal látható.

Az összes felvétel 2014. január 10-én készült 20:42 UT kezdettel. Bár valójában 22 videó került ebben a képben felhasználásra, de összesen 50 készült pontosan azonos beállításokkal. 50 darab képet dolgoztam ki 3 változatban, kissé eltérő paraméterekkel a RegiStax segítségével. A 3 módszer képei közül azt a csoportot választottam, amelyik a legjobban tetszett. Ezután a maradékból válogattam ki 22 képet a mozaikhoz. A felhasznált felvételek első videójának dátuma 2013. 01. 10. 20:42 UT, míg az utolsóé 2013. 01. 10. 21:26 UT.

A videók rögzítését a terminátornál délen kezdtem, én innen haladtam kelet felé. A Hold keleti peremét elérve, észak felé vettem az irányt a korongon, és nyugat felé haladtam vissza. Majd a terminátort újra elérve, ismét észak, majd kelet. A 800×800 pixelmérettel készültek a felvételek, és úgy haladtam, hogy az átfedések mindig jelentősek legyenek a szomszédos kockák között. Azért nem használtam ki a kamera teljes felbontását, mert egy egészséges kompromisszumot kerestem a látómező nagysága és a megfelelő kép/másodperc rögzítési sebesség között.

Hold mozaik töredék

hold-20140106-ttk

2014-01-06 – Göd – 11 x 1000 x 0.004372 sec
UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel
ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 21mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

A meteorológia ismételten csak ködöt ígért az estére, mely mindig hihetetlen, amikor az ember a kék eget bámulja napközben. A kék égen pedig már koradélután ott függött a Hold. Első negyed előtti, nagyjából 45% megvilágítottsággal igézően szép látvány volt. Olyan hatást keltett, mintha kartonból vágták volna ki, és az alkotó kedvét lelte volna a pasztell sárágban. Fénye elárulta, hogy jelentős mennyiségű pára volt jelen a levegőben. Ahogy teltek az órák, csak nem borult be. A kékség is maradt, de lassan némi szürkeség jelent meg az égen, a Nap pedig sápadtan bukott alá a hegyek mögött. Eltelt a munkanap és kissé megfáradtan, de reménykedve hazaindultam. Magam mögött hagyva a forgalomnak nevezett mindennapi játszmát, lehajtottam a gyorsforgalmi útról. A szántókon nagyjából fél méter magasan már lesben állt a pára. Gyűlölnöm kellett volna, de volt az alig áttűnő fehérségében valami igéző. Pár magányos fa, és a távoli erdősor emelkedett csak ki belőle. Sajnáltam, hogy most sem volt nálam a fényképezőgépem. A házak katonákként csatarendben sorakoztak fel, és úgy védték a kis várost a kúszva közelítő ködtől. Tapasztalatból tudtam a hódítás nem várat magára többet egy vagy két óránál, és  a település elesik majd. Ismét.

Hazaérkezés után kiraktam a távcsövet hűlni, mely félóránál többet nem is árválkodott kint a kertben. Miközben a mechanikát raktam össze terveket szövögettem, hogy mivel is töltöm majd az ég alatt az időt. A Hold volt az elsődleges célpontom, de már azt is terveztem mit észlelek akkor, ha majd lenyugszik. Gondolatban több órával előrejártam már. Egyszer csak minden a helyére került. Pólusra álltam, és a távcsövet a Hold felé fordítottam.

Talán egy félév is eltelt azóta, hogy a Holdat lehetőségem volt első negyed előtt távcsőben végigpásztáznom. Nem zavart az sem különösebben, hogy a légkör nyugtalan volt. Elővettem egy nagylátómezejű 5mm-es okulárt, majd leültem az észlelőszékemre, és hosszasan gyönyörködtem a látványban.

hold-20140106-ttk-mnect-piccolomini-lb

Elsőként a terminátor közelében elhelyezkedő Mare Nectaris-t, és annak környezetét vettem szemügyre. Ez a medence még a Nektaris-korszakban alakult ki, mely a Hold 3.92 és 3.85 milliárd évvel ezelőtti korszakát öleli fel. Igen ősi képződmény a medence, mely egyben névadója is ennek a korszaknak. A bazalt azonban csak az Imbrium-korszakban öntötte el, azaz valamikor 3.85 és 3.8 milliárd évvel ezelőtti időkben. Az első jelentősebb alakzat a Fracastorius-kráter volt, amit ezen a környéken megcsodáltam. Azért pont ezzel kezdtem, mert szerettem volna szemügyre venni a Meteor 2013/9. számában részletesen ismertetett krátert és annak környezetét. A 124 Km-es kráter megfigyelésére a cikk szerint az újholdat követő 5 nap az egyik ideális időpont, de a 6 napon sem okozott csalódást. Nagy élmény volt végigszaladni a cikken újból, miközben a látómezőben a saját szememmel is próbáltam azonosítani a dolgokat.

A Mare Nectaris-tól nyugatra elhelyezkedő hatalmas 101 Km-es Theophilus-kráter belsejében még nem kelt fel a Nap, csak a töredezett központi csúcs két magaslati pontja ágaskodott ki. Láttam már életemben nagy hegyek között napkeltét, de egyszer megcsodálnám azt is, hogy milyen lehet egy ilyen kráter központi csúcsán állva. Miközben ezen eltöprengtem, elhatároztam, hogy felkeresek pár olyan általam ismert krátert a terminátor mentén, melyet számomra érdekes személyekről neveztek el. Biztosan kihagytam sokukat, de éppen akkor és ott ezek jutottak eszembe, illetve ezen alakzatok vonták magukra a figyelmemet.

A Theophilus-krátertől indulva a szintén még sötét belsejű Madler-en át a Mare Nectaris érdekes alakzatához, a Daguerre-kráterhez érkezünk. Ez egy szinte teljesen bazalt által elöntött kráter. A falakból is szinte alig maradt valami. Nemcsak maga a kráter érdekes, de személy is, akiről elnevezték: Louis-Jacques-Mandé Daguerre. Ő volt a róla elnevezett dagerrotípia kifejlesztője, és ő készítette a világ első embert ábrázoló fotográfiáját 1838-ban. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem ő volt az egyetlen, aki kísérletezett a fényképezőgép megalkotásával, de az egyike azoknak, akiknek egy képrögzítési eljárás őrzi a nevét.

A Mare Nectaris-tól a Piccolomini-hez vettem az irányt délnek, mely kráter belsejét félig még szinte árnyék borította, s melynek ebben a megvilágításban kávészemre emlékeztető központi csúcsa hosszú árnyékot vetett nyugati irányba egészen a lankásan emelkedő kráterfal kezdetéig. Piccolomini itáliai humanista nevéhez fűződik az első igazi nyomtatott csillagászati térkép, melyben elhagyta a korban szokásos csillagképfigurákat, és betűkkel jelölte meg az egyes csillagot. Laponként egy-egy csillagkép területét fedett le. Egyben magnitúdó skálát is használt, melyek a csillagok szimbólumának nagyságával jelölt.

piccolomini-csillagterkep3

De le Stelle Fisse – Piccolomini csillagtérképe

A Piccolomini-krátert elhagyva délre indultam tovább. A Janssen meggyötört csodálatos vidékét éppen csak érintve, mely a Nekctaris-korszaknál is idősebb terület, megérkeztem a Vlacq-kráterhez.

hold-20140106-ttk-vlacq-hommel-rheita-lb

A kráter belsejének már csak harmadát fedte árnyék, mely nem érte el a kettős kiemelkedésből álló központi csúcsot. A kráter olyan benyomást keltett a távcsőben, mintha a kráterfal északi része nem is emelkedne ki a felföldből, és ezzel igazi becsapódás ütötte lyuk benyomást kölcsönözött az alakzatnak. A 89 Km-es kráter belsejében lévő kisebb becsapódási krátert is sikerült megpillantani, melyre rámutatott a Vlacq központi csúcsának árnyéka. Adriaan Vlacq Hollandiában született, és a matematika történetébe 1-től 100000-ig terjedő 10 helyértékes táblázatával írta be magát. Vlacq a XVII. szászadban élt és dolgozott, de még a XX. század elején is megjelent táblázatának 90. kiadása. Érdemeiből mit sem von le, hogy ő Henry Briggs táblázatát egészítette ki, mely 1 és 20000, illetve 90001 és 100000 közötti tartományt fedte le. Ő maga 70000 értékkel gyarapította az eredeti táblát, melyben meglepően kevés volt a hiba.

A Holdnak ez a vidéke évmilliárdokon keresztül volt kitéve a becsapódási bombázásoknak anélkül, hogy a mélyből feltörő láva jótékonyan kisimította volna a ráncokat, sérüléseket. Nem is csoda, hogy következő célpontom a hatalmas Hommel-kráter fala szinte hozzánőtt a Vlacq-kráter falához. A Hommel maga is kráterekkel tűzdelt, méghozzá nem is kisméretűekkel. A fő kráter mérete 126 Km, de a Hommel A és Hommel C mérete is 50 Km körüli. Ebből az A kráternek (ÉNY-NY) csak a nyugati sáncfalát világította meg a Nap, és csak ezzel jelezte, hogy maga is ott van az óriás belsejében. A Hommel A krátert létrehozó becsapódás éppen csak elhibázta a főkráter központi csúcsát, mely már fürdött a felkelő Nap fényében. A csúcs fénye azonban sokkal tompább volt, mint bármelyik utólag létrejött kisebb kráter megvilágított fala. Bár csodás bájából csak részleteket mutatott meg a Hommel-kráter és családja, így is sokáig elidőztem rajtuk. Ahogy a kedves olvasó már sejti, nemcsak az impozáns megjelenés vonzott erre a területre, hanem Hommel neve is. Tycho Brahe roppant pontos csillagászati mérései még ma is bámulatba ejtik az embert. Hogyan érte el ezeket az eredményeket Tycho? Hasonló műszerek már őt megelőzve is rendelkezésre álltak, de Tycho használt pár speciális megoldást, amellyel lekörözte elődeit. Ebből, az egyik a méréseket még pontosabbá tevő ötlet, azonban nem tőle, hanem Johann Hommel-től származik. Pöttyözött cikk-cakk vonalakat használt a beosztások között. Minden vonal 10 pöttyből állt. Maguk közt a beosztások között nem lett volna egyszerű létrehozni a finom skálát, ráadásul így az érték leolvasás is sokkal könnyebb és pontosabb volt.

hommel-tycho-beosztas

Hommel cikk-cakk beosztása, melyet Tycho saját műszerén használt fel

Ha másért nem is, Hommel már ezért az ötletéért megérdemelt egy krátert a Holdon. Persze attól, hogy ezt a megoldást átvette Tycho még nem von le semmit egyéb érdemeiből, mert voltak műszereit tökéletesítő saját ötletei is bőven. Ilyen volt például, hogy nem egy egyszerű lyukat használt egy lemezen, amin áttekintett, hanem résekkel dolgozott. De ez már egy másik írásom anyaga lehetne.

Tycho neve mellett szinte mindig megemlítik Kepler nevét. Én személy szerint a prágai sörözések alkalmával, mindig felkeresem a várat fentről lefelé megközelítve, a villamos megállójának közelében lévő szobrot, melyen Tycho és Kepler együtt látható. Kepler távcsövét pedig a kor híres optikusa és csillagásza Rheita készítette, aki annak előtte kapucinus szerzetes volt. Eredeti nevének latin változata Antonius Maria de Rheita Schyrlaeus. Ahol a Rheita a kolostor nevéből származtatható. Arról viták folynak, hogy Cseh illetve Osztrák származású-e, de ez 1600-as évek történéseit ismerve ebben a régióban, nincs is mit csodálkoznunk ezen. Az viszont vitán felüli, hogy a ma is használatos objektív és okulár kifejezéseket ő használta először. Jusson hát eszünkbe a Rheita név, amikor távcsövünk két fontos komponensét használva az égre tekintünk műszerünkkel. Nekem is eszembe jutott, így felkerestem a róla elnevezett krátert. A 70 Km-es kráter központi csúcsával és belül laposan induló sáncfalával nagyszerű látvány volt a Hold eme megvilágítottsága mellett. Akármikor megnézem, mindig roppant mód elcsodálkozom rajta, hogy a nagyobb méretű, és műszerem számára elérhető másodlagos kráterek szinte mind a lankás kráterfalba csapódtak be. Ezen az éjszakán a déli oldal másodlagos kráterei látszottak könnyedén. A kráter környékén még több szintén Rheita nevével és egy betűvel jelzett kráter található. Ebből számomra az egyik legérdekesebbnek a Rheita E tűnt, mely elnyúltságával lenyűgözött. Valójában 3 darab kráter sorozata, de kráterfal nem választja el őket egymástól, így dudoros völgy benyomását kelti.

Lassan már egy félórája csak ültem a széken, és bámultam a Holdat. Ideje volt felállni, és nyújtózni egyet. Ezt a tevékenységet egy rövid sétával kötöttem össze, mely a kertem kapujáig tartott. Kikukkantva láttam, hogy a köd már beszüremkedett az utcára. Visszasiettem hát, mert még felvételt szerettem volna készíteni a Holdról. A kamera felszerelése előtt, azonban megcsodáltam még a Mare Fecunditatis medencéjében a Messier A nevű krátert.

hold-20140106-ttk-messiera-lb

Ez egy 13 Km átmérőjű piciny kráter az előzőekhez képest, de a nyugat felé elnyúló nagyjából 100 Km hosszú fényes sávnak köszönhetően most kimondottan üstökösre emlékeztetett. Igen méltóan állított emléket Messier-nek, az üstökösök nagy vadászának.

Célom egy mozaik felvétel készítése volt a Holdról, majd nagyobb nagyításon a vizuálisan megfigyelt területeket is szerettem volna külön megörökíteni. Alig negyedórával az első felvételek után azonban a köd mindent beborított. Majd pár perccel később a Hold is eltűnt az égen. Jó lett volna legalább a mozaikot befejezni, amihez 3 különböző beállítással rögzítettem volna videókat, így lekezelve a sötétebb és fényesebb régiók közötti különbségeket utólag. Sajnos az első szériát sem tudtam befejezni. Egy kicsit csalódott voltam. Még egy 10 percet adhatott volna a sors. Aztán felülkerekedtem az érzésen, és inkább arra gondoltam vissza, hogy milyen kellemesen is töltöttem az időt a távcső mellet. Szemléltem a Holdat, és töprengtem dolgokon. A csalódottságot pedig lassan elégedettség váltotta fel, miközben a fejlámpám fényénél csomagolni kezdtem.

Timocharis – Archimedes – Autolycus – Aristillus – Cassini ív

hold-20130717-mozaik-timocharis-archimedes-autolycus-aristillus-cassini-ttk

2013-07-17 – Göd – 3 x 1000 x 0.006851 sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, a felvétel okulár projekcióval készült (Baader Hyperion 10mm). A végső kép 3 felvételből készült mozaik.

Erre a felvételre a Timocharis – Archimedes – Autolycus – Aristillus – Cassini kráterek ívét komponáltam rá.

Ezek a maguk nemében, mind igen impozáns és tökéletesen különbözo szerkezetu kráterek.

A Timocharis szinte kör alakú, de romos központi csúcsán egy kürtő/kráter szerű képződmény található. Az Archimedes kráter belseje sima, bazalttal kitöltött és talán a legromosabb kráter fallal rendelkezik az említett 5 kráter közül. Az Autolycus az ötös legkisebb tagja. Érdekessége, hogy sáncfalon belül van egy körkörös terasz, és ezen belül egyszer csak egy újabb meredély formájában fut csak le a talaja kráterben a központ felé. Az Aristillus kráter belseje többszörös lépcsőben lejt, majd belül található egy halmokból álló romos központi csúcs. A Cassini belsejét szintén láva tölthette fel, de a felvételen látható benne még két nagyméretű kráter (Cassini A, B) is.

Kopernikusz-kráter és környéke

hold-20130717-mozaik-copernicus-ttk

2013-07-17 – Göd – 4 x 1000 x 0.006851 sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, a felvétel okulár projekcióval készült (Baader Hyperion 10mm). A végső kép 4 felvételből készült mozaik.

A Kopernikusz-kráter egy hatalmas becsapódás nyomát őrzi a Holdon. A kráter pereme magasra emelkedik a holdbéli tájon és külseje hegyekre jellemző lefutással éri el a környező szintet. A kráter pereme már-már szögletes hatást kelt, sőt az ívek helyenként homorúak. Ha a sáncfal bizonyos részeiről ereszkednénk alá, akkor többször szembesülnénk azzal, hogy bizony némi ereszkedés után megint hegyet mászunk. De fokozatosan lépcsőkben csak megérkeznénk az ÉK-DNY irányba elnyúló központi csúcsot alkotó magaslatokhoz. A saját fotómon 5 csúcsot tudtam megszámolni. A DNY-ra lévő hármastól egy magányosabb csúcsot láthatunk középen, míg ÉK-en egy önmagában talán a legnagyobb kiemelkedés zárja a sort.

 

Hold – Rosenberger, Vlacq, Pitiscus, Janssen, Fabricius, Metius, Vallis

hold-20130726-rosenberger-vlacq-pitiscus-janssen-fabricius-metius-vallis_rheita-ttk

2013-06-27 – Göd – 3 x 1000 frame

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera  – okulár projekció – 10mm Baader Hyperion

Éjfél után vizuálisan barangolva a fogyó Holdon nagyon tetszett ez a régió. Gondoltam megörökítem. Ezekre koncentráltam: Rosenberger, Vlacq, Pitiscus, Janssen, Fabricius, Metius, Vallis Rheita.