Kis karácsonyi séta a Holdon – Manilius, Hyginus, Triesnecker, Rhaeticus, Hipparchus, Albategnius, Parrot kráterek (és még sokan mások) a terminátor közelében. A központi felfödi régió északi pereme.

Hold-Hyginus-Hipparchus-Albategnius-Parrot-...-20171225-SW15L-TTK

Manilius, Hyginus, Triesnecker, Rhaeticus, Hipparchus, Albategnius, Parrot kráterek (és még sokan mások) a terminátor közelében. A központi felfödi régió északi pereme.

Karácsonyi séta a Holdon – 2017-12-25 18:01:34 CET (17:01:34 UT) – Göd – 5000 frame-ből a legjobb 300

Távcső: 150/1200 Skywatcher Fraunhofer refraktor (akromatikus lencsés távcső)

Mechanika: SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

Kamera: ASI 174MM monokróm kamera

Szűrő: Baader vörös színszűrő (Baader Color-Filter Red 610nm Longpass 1 1/4″)

Fókusznyújtás: Tele Vue POWERMATE 2.5x – 1.25″

A felvételen a holdi észak (nagyjából) felül van.

Kislányom már hónapok óta nyúzott, hogy mutassam meg neki a távcsőben a Holdat. Az őszi hónapok nem nagyon kedveztek annak, hogy valóra váltsam a kívánságát. Az időjárás folyton ellenem dolgozott. Ha mégis derült volt, akkor az ősszel alacsonyan járó esti Hold bújt be szégyellősen az egyre kopaszodó fák üstöke mögött. Mire előjött onnan, az apróságok már az igazak álmát aludták odabent.

Karácsony első napjára (2017. december 25.) derült eget ígértek. Az egész napi izgalmak után, ami ilyenkor mindenkit a hatalmába kerít – kicsiket ezért, nagyokat azért -, jólesően konstatáltam, hogy eljött végre az alkalom. A Hold fázisa az első negyedhez közelített. Sietve pakoltam ki a távcsövet, mert látszott, hogy a köd már az éjszaka elején leszáll majd. Nem kellett semmiféle segédfény, az észlelőlámpa a helyén pihent, ugyanis a kertem már december eleje óta fényárban úszott a szomszéd házak ünnepi kivilágításától. Évek óta figyelem, hogy miféle verseny zajlik a kertvárosban. Vajon ki tud több, és fényerősebb fényfűzért kiakasztani? Nem örülök a tendenciának, de nincs mit tenni. Amúgy jóban vagyok velük, és máskor mindig készségesen lekapcsolják a külső világítást, ha megkérem őket. Szeretném, ha ezt a szokásukat az ünnepi szezonon kívül megtartanák. A decembernek és az évnek, amúgy is hamarosan vége. A Hold megfigyelését pedig úgysem zavarja mindez.

Sem az átlátszóság, sem a légköri nyugodtság nem volt igazán jó, de nem hagytam, hogy ez elvegye a kedvemet, mert a Hold látványa fantasztikus volt. Nem véletlen, hogy az első negyed környéke az egyik általam legjobban kedvelt fázisa a Holdnak. Természetesen az utolsó negyedet is szeretem, de ahhoz nagyon sokáig ébren kell maradni, vagy fájóan korán kell kelni. A terminátor közeli alakzatok hosszú árnyéka ezen az estén is pompás látványt nyújtott. A kelő Nap fénye olyan formákat mutatott meg a Holdon, amit magasabb Napállásnál már nem lehet látni, vagy csak nehezen érzékelhető. A súroló fény „ereje”. Csipkézett hegycsúcsok és kráterfalak. Sáncok, vetődések. A fény és árnyék határán minden háromdimenzióssá válik. Nem tudtam megállni, hogy az okulárt ne cseréljem kamerára. Rögzítettem 3 darab 5000 frame-s videót a képen is látható területről (a képhez csak az egyiket használtam fel). Többre nem is volt időm, mert a kert végéből feltűntek a gyerekek. A kihuzatba zenittükröt illesztettem, és abba raktam az okulárt. Bár ahogy egyik amatőrcsillagász társam mondani szokta, „a zenittükör az ördögtől való”, de vitathatatlan az előnye, amikor kicsi, szemlélődni vágyó emberekéknek kell valamit megmutatni az égen. Őket nem zavarja, hogy nemcsak el, de átfordítja a látványt.

Kislányom volt az első, aki a távcsőbe nézett, végtére is az ő, immáron karácsonyi kívánsága volt ez. Először a néma csodálkozás, aztán csak ömlött a szó. „Ez nagyon nagy! Mennyi lyuk. Mik azok? Miért üres a körük belseje? Jé, ott annak van a közepén! Milyen éles minden. Meg lehetne fogni? Mi lenne, ha megfognám? …” De öcsike is ott tülekedett már. Jó volt nézni az ő arcát is. Magához képest csendes volt, csak nézete és nézte a Holdat. Majd hátralépett, és közölte: „Ez nagyon király!”. Módszeren feltette ő is a nővére által megfogalmazott kérdéseket. Még idősebb fiam is kidugta az orrát a hidegbe. Ezen meg is lepődtem kissé. Többnyire rég csak a virtuális dolgok kötik le, ahogy a legtöbb korabeli srácot is. Telefon, számítógép, és egyéb elektromos kütyük. Most mégis kijött, hogy belenézzen a távcsőbe, és nem intézte el egy legyintéssel: „Láttam már.”

Mielőtt elindultak volna befelé – hideg volt az idő –, kislányom még felém fordult: „Most már tudom, hogy mit csinálsz kint este. Egész éjszaka nézelődsz.” Ki kellett ábrándítanom, hogy sokszor bele se nézek a távcsőbe, csak a kamera képét, a felvételek és a vezetés statisztikáit bámulom a notebook kijelzőjén. Ezen elgondolkodott, és közölte: „Az kár. Pedig olyan szép a Hold!”

Nos, igen. A kamerát nem is raktam vissza a távcsőre. Inkább hosszasan szemléltem a középső felföldi régió északi peremét és környezetét. A 150 km-es Hipparcus-krátert, a tőle délre látható Albategnius kráterfalának csipkézett árnyékát. A központi csúcsának különös formáját, és annak árnyékát. Megpróbáltam megfejteni a Parrot kráter belsőjét ebben a megvilágításban. Újra meg kellet állapítanom, hogy milyen különös az Abulfeda-krátertől induló Catena Abulfeda 210 km hosszú krátersorozata. Majd az ezúttal sötét tál megjelenését keltő Triesnecker-kráter mellet húzódó Rimae Triesnecker rianás barázdáin futott végig a tekintetem.  Tőle északra szemügyre vettem a „Hyginus régiót”. A Hyginus-kráter azon kevés kráterek egyike a Holdon, melyeket nem becsapódás hozott létre. Vulkánikus aktivitásnak köszönheti létezését. És ott volt még, tőle keletre, a Rima Ariadaeus egyenes vonala, ami egészen a Mare Tranquillitatis délnyugati medencéjéig húzódik.  Nem tudtam betelni a látvánnyal.

Nem rabolnám az olvasó idejét azzal, hogy mindent felsorolok, ami csak a képen látható. Az igazat megvallva a 3 videó felvételekor a kezdő fotósok tipikus hibáját követtem el: megpróbáltam a látómezőbe mindent belezsúfolni, ami csak megtetszett, még a Manilius-krátert is bepréseltem. Még azon is De akármilyen is a fotó, nekem mindig szép emlék marad. Egy olyan karácsonyi este emléke, amikor a három gyermekemmel megoszthattam valamit az égbolt szépségéből.

Hold-Hyginus-Hipparchus-Albategnius-Parrot-...-20171225-SW15L-Labels

Említett felszíni formációk a Holdon.

Clavius az árnyékban

Hold-Clavius_arnyekban-20170306-15L-TTK

Clavius az árnyékban – 2017-03-06 20:06:30 CET (19:06:30 UT) – Göd – 5000 frame-ből a legjobb 300

152/1500 akromatikus lencsés távcső, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, direkt fókusz, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

(A Hold déli pólusa a képen felül van.)

Emlékszem még, mennyire csodáltam gyermekkoromban, mikor a bűvészek hatalmas dolgokat tüntettek el, vagy éppen varázsoltak elő. Ezek az emberek az illúzió és a figyelemelterelés művészei. Még ha hihetetlen is, de lenyűgöző a szemfényvesztés. Nem lehet csak úgy elővarázsolni az ebédlőasztalt, eltüntetni az autót, de még csak egy épület sem válhat semmivé az orrom előtt! Pár évtizeddel később, noha már tudom, hogy miként működik egy-egy trükk, még mindig képes elbűvölni az adott mutatvány.

Őseinket a természet jelenségei ugyanúgy lenyűgözték, mint engem gyermekként az illuzionisták. Ők is megfigyelték és keresték a magyarázatokat. A misztikumot idővel felváltotta a tudás. A természet szabályok, törvények szerint játszik. De ennek felismerésétől még nem hiszem, hogy a természet varázsa szertefoszlott volna. Rám bizonyosan hat.

Nem kétséges, hogy a csillagászati bemutatók egyik legnagyobb sikert arató célpontja a Hold. Fényes, közel van, így rengeteg részlet látható rajta. Nem kell tapasztalt megfigyelőnek lennünk ahhoz, hogy elsőre nyilvánvaló legyen a látvány. (Azért vannak nehezen észrevehető részletek bőséggel.) A Polaris Csillagvizsgálóban, vagy éppen a saját műszereimmel megmutatva a Holdat az érdeklődőknek, azok arcára szinte mindig kiül a csodálkozás. Kimondottan akkor, ha ez az első alkalom, hogy ilyen „közelről” láthatják. Amiket közben mondok nekik, csupán topán, valahonnan a távolból jut el hozzájuk. Messze vagyok, lelkük kint jár az űrben. A megértés csak kullog a tapasztalás után. De ez már csak így van.

Ma már tudjuk, hogy a Holdnak nincs saját fénye, csupán a Nap fényét veri vissza. A Föld körül keringve, a Nap, a Föld, és a Hold egymáshoz viszonyított pozíciója folyamatosan változik, ez az egyszerű oka a fázisainak. Ha csak feltekintünk az égre, napról-napra láthatjuk, ahogyan megtelik, vagy éppen elfogy. Azonban, ha távcsövön keresztül szemléljük, a fény és az árnyék játéka akár órák alatt is jelentősen átrajzolhatja a felszíni alakzatok megjelenését. Az adott pillanatot tulajdonképpen nem is olyan egyszerű elcsípni.

Holdfazisok

A Hold fázisváltozásai. Forrás: wikipedia.hu – Orion 8 (CC BY-SA 3.0)

A 225 km átmérőjű Clavius-kráter egyike a Hold legnagyobb krátereinek.  Ősi, majdnem 4 milliárd éves becsapódás emléke, mely a nektári időkben (3.92 – 3.85 milliárd évvel ezelőtt) történt a késői nagy bombázáskor. Ekkor, több nagyobb méretű meteor, illetve kisbolygó csapódott a Holdba. Ezek, még a Clavius-nál is nagyobb, és mélyebb sebeket ejtettek a felszínén. Ilyen seb a Mare Nectaris medencéje is, melyről az előbb említett holdbéli geológiai korszak kapta a nevét, s mely korszakot a Mare Imbrium medencéjének létrejötte zárt le. Az óriási medencéket később a felszínre törő bazalt láva elöntötte, ezzel leradírozva, elrejtve a korábbi becsapódásokat. A Clavius-kráter azonban a Hold felénk néző oldalának déli felföldjén található, így ez a sors ezt, és egész környezetét is elkerülte. Sűrűn kráterezett vidéken fekszik, ahol egymás írták felül az újabb és újabb becsapódások. A Clavius sokat erodálódott az évmilliárdok alatt a mikrometeoroknak, és a kisebb-nagyobb becsapódásoknak köszönhetően. Ezek nemcsak a falait, de a belsejét sem kímélték. A pusztulás azonban lehet szép is. A déli falán ülő Rutherfurd-krátertől induló félköríves kráterlánc a Clavius „védjegye”. Nem is csoda, hogy a közel fél Magyarország méretű kráter szinte vonzza a megfigyelő tekintetét. A kráter sajátossága továbbá, hogy peremei nagyjából a környezet magasságába esnek, abból csak alig emelkednek ki. Ezért fallal körbevett depressziónak (walled depression) is nevezik az szakirodalmakban. Kivételt képez ez alól a keleti fal, mely a krátert körülvevő táj fölé emelkedik.

Clavius crater - LROC

A Clavius-kráter a Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) felvételén. (A fotón észak felül van). Kép forrása: NASA

Összességében „a bűvésznek” ennyi csak a trükkje. E dolgok összjátékától működik „a varázslat”. Napkeltekor a keleti fal már fényben fürdik, de a kráter belsejét még tökéletes sötétség borítja. Csak a Clavius körbefutó, és az azon trónoló kráterek pereme világít itt-ott. A félköríves kráterlánc magasabbra törő falainak karimái pedig kísértetiesen derengenek a koromsötét kráterbelsőben. A részletek még bujkálnak, a hatalmas kráter még rejtegeti pompáját. A lepel azonban hamarosan lehullik, ahogy a Nap magasabbra emelkedik a Hold egén.

Korábban már sokszor gyönyörködtem ebben a látványban, nem egyszer éppen akkor, mikor a Polaris látogatóinak tartottam bemutatót. Kicsit mindig más és más volt. Készültem a felvételre. Planetárium programokkal határoztam meg, hogy mikor kerül sor az újabb „előadásra”, hogy én is feltétlenül ott lehessek. Azon a hétfőn végre az égiek is kegyesek voltak hozzám. Az, hogy a nyugodtság nem volt éppen a legjobb, cseppet sem érdekelt akkor már.

Clavius_big_label2-cut1-s1

További „árnyékos” kráterek neve a terminátor közelében. (A teljesség igénye nélkül.) Ezek is mutatósak, de egyik sem ér fel a Clavius „sötét teknőjével”. Legalábbis a felvétel pillanatában.

Clavius_on_The_Moon-20170306

A fenti felvétel a Hold (hozzávetőlegesen) megjelölt területéről készült.

A Mare Imbrium északkeleti-keleti régiója

Hold-Mare_Imbrium_NE-20160118-Polaris_20L-TTK

A Mare Imbrium északkeleti-keleti régiója a Hold 71%-os megvilágítottságánál – 2016-01-18 21:18 CET (20:18 UT) – Budapest, Polaris Csillagvizsgáló

200/2470 refraktor (D&G akromát), Fornax 51 mechanika

ASI 120MM monokróm kamera, ProPlanet-742 CCD szűrő

A felvétel direktfókuszban készült. 4532 képkockából a 300 legjobb került felhasználásra. Expozíciós idő: 0.026407s, Gain=61, Gamma=25

(A nagyobb mérethez, kattintson a képre. A felvétel teljes méretben, ezt követően, a kis zöld nyíl megnyomásával tekinthető meg.)

A vacsora már rég elmúlt. Annak is inkább csak szemlélője voltam, mivel két kisebbik gyermekem jobbról és balról tátogva követelte a jussát. Bár lenne mindig így! Odakint hideg téli éjszaka volt. Ilyenkor minden olyan távolinak tűnik. Mintha a csillagok és a Hold is messzebbről nézne le ránk. Hagytam, hogy a természet nevű bűvész elkápráztasson, és mit sem törődtem racionális énemmel, mely tudta, hogy ez az egész csak illúzió. Feltámadt bennem a vágy, hogy ne csak ott ácsorogjak. Talán ilyenkor is van valaki a Polaris Csillagvizsgálóban. Lehet, hogy más amatőrcsillagászok ezekben a pillanatokban is ott fürkészik az eget? Akár észlelhetnénk közösen is! Nem lepődtem meg, hogy Attila most is ott volt. Van dolog az MCSE ügyeivel bőven.

Percekkel a telefonhívás után már befelé autóztam a városba. A fényszórók vakító sugarai mögé bújva mindenki kifelé tartott Budapestről. Ahogy fogytak a kilométerek, egyre jobban elhatalmasodott rajtam az észlelés előtti izgalom szokásos kellemes érzése. Vajon a kupola alatt álló távcső, s az ég milyen élményekkel ajándékoz meg ma este? Szerencsével járok? Az is elkél bizony.

Hamar elértem Óbudát. A csillagvizsgáló előtti parkolóban csak egyetlen autó árválkodott a holdfényben. Aznap nem volt bemutatás a látogatóknak, és a -8 °C-ban a sportpálya sem volt hangos a focizóktól.  Csak a Bécsi út tompa moraja törte meg a csendet. Évek alatt elszoktam már Budapest éjszakáitól. Mindig ott az állandó zaj, mely régen fel sem tűnt, pedig „ideiglenesen” közel két évtizedet éltem itt.

Az alkalmanként távcsövekkel tűzdelt, és lelkes emberektől nyüzsgő terasz most üresen állt, elhagyatottnak tűnt. A kupola zárva volt. Pici csalódottságot éreztem, mert úgy képzeltem, hogy egy ilyen derült éjszakán nemcsak két amatőrrel futok majd össze itt. Persze tudom, hogy a világ és vele együtt az én életem is megváltozott. Ezen tűnődtem, miközben a kupolába léptem. A sötétben a távcső tekintélyt parancsolóan magasodott fölém. Igen, ez egy műszer. Félreértés ne essék, a saját távcsövemet is roppant mód szeretem, azt azonban egyedül is elbírom, hiányzik belőle a Polaris főműszerére jellemző szigorúság. A kupolarés nyitására szolgáló fémkerék iszonyúan hidegnek tűnt. A kesztyű otthon maradt. Még szerencse, hogy a forgatásra szolgáló rudazat a látogatók testi épsége miatt borítást kapott. Percekkel később, az ismerősen duruzsoló mechanika már a Hold irányába mozgatta a tubust.

A nyugodtság csapnivaló volt, de ezt már otthonról elindulva is sejtettem. Egy-egy pillanatra csillapodott csak le a légkör hullámzása, máskor meg inkább forrt, mint a lúg. Ennek ellenére, majdnem két órát töltöttem a kupolában, s csendes magányomban bóklásztam a Hold felszínén. Először okuláron keresztül szemlélődtem, majd később a magammal hozott ASI120MM bolygókamrával próbáltam felvételt készíteni direktfókuszban. Végig arra vártam, hogy egyszer csak jobbra fordul majd a légkör állapota, de nem így lett. Kezdtem fázni, és lassan ideje volt már hazaindulni. Mielőtt bezártam volna a kupolát, még beállítottam egy felvételt. A fenti kép ennek a videónak a feldolgozásával készült.

Moon_map_for_Plato_and_others_01-m6

A felvételem a Hold kiemelt területéről készült.

A cél a Hold legnagyobb becsapódási medencéjének, a Mare Imbriumnak (Esők Tengere) az északkeleti-keleti régiója volt. A 3.85 milliárd évvel ezelőtti iszonytató erejű ütközés hatalmas mélyedést vájt a felszínbe, ezzel egyetemben pedig, a becsapódás energiája három koncentrikus gyűrűshegységet emelt a magasba. A nagyjából 100 millió évvel később felerősödő vulkáni tevékenység később bazalttal töltött fel az alacsonyabban fekvő területeket. (Erről, és magáról a Mare Imbriumról korábban már részletesebben is írtam.). Ennek, és az időközben az egész Naprendszerben lecsökkenő bombázási tevékenységnek köszönhetően, a holdi világosabb felföldekhez képest kráterekben viszonylag szegény a Mare Imbrium. Látnivaló viszont akad így is bőven.

Hold-Mare_Imbrium_NE-20160118-Polaris_20L-TTK-label04b

A felvételen látható főbb alakzatok a teljesség igénye nélkül. (A felszín orientációja a képen: észak felül, kelet jobbra.)

A 109 km-es Plato a kép északi (felső) részén már kisebb távcsővel is impozáns látványt nyújt, de akár binokulárral is megpillantható. Kora 3.84 milliárd év, alig fiatalabb a Mare Imbrium-nál. Valaha ez a kráter is rendelkezett központi csúccsal, melynek magasságát a hasonló méretű holdi kráterekből kiindulva a csillagászok körülbelül 2.2 km-re saccolják, de a láva később a Plato-t is feltöltötte, s napjainkban mindössze apró kráterek pettyezik a sötét felszínt. Ezek remekül próbára teszik a távcsövet és az észlelőt egyaránt. És akkor még nem is beszéltünk a légköri nyugodtságról, melyek könnyen elmossák a részleteket. A Plato egy remek példája a fallal övezett síkságnak (walled plains) vagy más néven sík aljzatú kráternek. Definíció szerint a 60 km és 300 km közötti központi csúccsal nem rendelkező lapos felszínű krátereket illetik ezzel az elnevezéssel. A Plato belsejében a keleti sáncfal vetette árnyékot megfigyelve látszik, hogy annak magassága változó. A csúcsok 1500, 1800, 2400 méterre törnek fel. A nyugati oldal látványossága a falról leszakadt nagyjából háromszögletű hatalmas tömb. Magát a krátert, a korábban említette koncentrikus gyűrűshegység fogja közre, pontosabban azok tetején helyezkedik el. A kráter felszín 500 méterrel magasodik a Mare Imbrium síksága fölé. (Viszont 100 méterrel alacsonyabban van, mint a tőle északra lévő, a felvételemen nem látható Mare Frigorisé).

A Plato különleges abból a szempontból is, hogy innen jelentették a legtöbb LTP-t (lunar transient phenomenon). Az elnevezés olyan rövid lefolyású jelenségeket takar, melyek során a Hold felszíne egy adott ponton felfényesedik, elsötétül, vagy éppen elszíneződik. Mivel az LTP-k rövid életűek, és a felszín adott pontján többé nem ismétlődnek meg, így máig nem teljesen tisztázott mibenlétük. Nem könnyű a teóriákat ellenőrizni. Alapvetően négy csoportba oszthatóak a magyarázatok: okozhatják a felszín alól feltörő gázok, okozhatja becsapódás, elektrosztatikus jelenség a Holdon, és bizony a kedvezőtlen megfigyelési viszonyok is (a földi légkör hatása).

A Plato közelében található 87 Km-es rianás rendszertől, melyet összefoglaló néven csak Rimae Plato-nak hívnak, indul a Montes Alpes (Alpok-hegység), melyet délen a Promontorium Agassiz (Agassiz hegycsúcs) zár le. Maga a hegység több száz csúcs csoportja, melyek jellemzően 1500-2400 méter magasak, a Mont Blanc legmagasabb pontja azonban a 3650 métert is eléri.

A Montes Alpes-t a körülbelül 166 Km hosszan elnyúló Vallis Alpes (Aplesi-völgy) vágja szinte ketté. A völgy aránylag könnyen megfigyelhető, hisz legnagyobb szélessége 10-12 Km, viszont az alján végighúzódó rianás, és a rianásnál lévő apró kráterecskék már nagyobb kihívást jelentenek. A Vallis Alpes egy lávával feltöltött graben. De mi is az a graben? A Holdon a rianásoknak két típusáról beszélhetünk keletkezésük szerint. Az egyik típus tagjai a vulkanikus eredetűek. Ezek a felszínen kanyargó néhai lávacsatornák. A másik típusba a tektonikus eredetűek tartoznak. Eme utóbbi típuson belül még további két csoport különböztethető meg: az íves és az egyenes rianások. Az íves rianások gyakran többedmagukban, egymással nagyjából párhuzamosan figyelhetőek meg a holdbéli tengerek szélén. Kialakulásuk annak köszönhető, hogy a vulkanikus tevékenység következtében fokozatosan feltöltődő becsapódási medence a plusz tömeg alatt megsüllyedt, és a már előzőleg megszilárdult lávarétegek elmozdultak, megcsúsztak a süppedés irányába. Az egyenes rianások viszont két terület közötti széthúzó erők hatására alakultak ki. Amennyiben ezen erőhatásoknak köszönhetően megsüllyedt az egyik oldal, akkor vetődésről beszélünk. Amikor azonban a két terület közötti rész süllyedt meg, akkor grabenről (a graben német szó árkot jelent). Az Imbrium medencét kialakító becsapódás, több törést hozott létre a Hold kérgén. A Vallis Alpes grabenje tulajdonképpen egy ilyen törésnek köszönheti létét. Megjegyzem, hogy az Autolycustól délkeletre található Rimae Fresnel szintén grabenek sorozata, melyeket nagyobb testvérükhöz hasonlóan szintén a tektonikus erők hozták létre az Imbrium medencében.

A Montes Teneriffe, a Mons Pico, a Montes Spitzbergen a Mare Imbrium-ot létrehozó becsapódáskor keletkezett legbelső gyűrűshegy maradványai. Ezeket magasságuknak köszönhetően nem öntött el a láva. A Mons Pico a 2400 métert is eléri, de a Montes Teneriffe Epsilon sem marad el messze tőle, a maga 2300 méterével.

A Cassini lávával elárasztott 57 km átmérőjű kráterét, akkor érdemes igazán megfigyelni, amikor még nincs túlságosan messze a terminátortól. Ahogy a Nap egyre magasabbra emelkedik, a Cassini szinte beleolvad a környezetébe. A becsapódáskor kidobódott törmeléket oly magasra halmozódott körülötte, hogy azt a forró bazalt nem lepte el, mindez a kráternek igen különös viaszpecsét jelleget kölcsönöz. Érdekes továbbá, hogy míg a keleti kráterperem 1200 méter magas, addig a nyugati oldalon alig 450 méter. Sőt, helyenként alig éri el a 250 métert. Érdemes hát felkeresni nemcsak növekvő, de csökkenő holdfázisnál is.

A Cassini belsejében két nagyobb méretű kráter is helyet foglal. A Cassini A 17 km, míg a Cassini B 9 km átmérőjű.  A Cassini A nem egyszerűen csak egy mosdótál alakú mélyedés, ahogy az a fotómon is látszik. Belsejében az árnyék patkó alakban öleli körül a magasabban fekvő régiót, mely inkább fogyatkozó fázisánál mutatja meg jobban magát. A Cassini A és a Cassini B között a figyelmes szemlélő alacsonyabb hegycsúcsokat is észrevehet.

A 25 km-es Theaetetus merőben más, mint az eddig ismertetett kráterek. Már a képem is árulkodik arról, hogy igen mély. A kráterfenék 1500 méterrel fekszik a környező vidék szintje alatt. A jól érzékelhetően poligonális sáncfalak pedig 2000 méterrel magasodnak az alja fölé. A Theaetetus-ban és környékén is többször megfigyeltek már LTP-t.

Az Aristillus szinte vonzza a tekintet. Az 55 km-es átmérőjű kráter körül, a becsapódáskor kidobódott anyag „rajzolta” sugaras mintázat látható. Mindez arról árulkodik, hogy a becsapódás a Mare Imbriumot feltöltő vulkáni tevékenység után történt. Vizsgálatok szerint, a kráter a Hold Eratoszthenészi korszakának vége felé, 1.3 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. (Régebben fiatalabbnak gondolták.) Az Aristillus az ALPO fényes sugarú kráterek listáján (Association of Lunar & Planetary Observers – list of bright ray craters) is szerepel, ahonnan kedvünkre válogathatunk, amennyiben más hasonszőrű krátereket is szeretnénk megfigyelni. Remek kis észlelési program. E kráter sáncfala igen érdekes szerkezetű. Külső felén több kanyon is megfigyelhető. Hullámos, mintha rétegek rakódtak volna egymásra. A belső kráterfal nyugaton 3500 méteres, keleten 2700 méteres magasságból teraszosan ereszkedik alá, egészen 1000 méterrel a környezet szintje alá. A masszív központi csúcs több hegyből és platóból áll. Roppant látványos.

Az Aristillus déli szomszédja az Autolycus 2.1 milliárd éves korával ugyancsak fiatalabb, mint az Esők Tengere. A 39 km átmérőjű kráter vékony sáncfala 2700 méter magas, és belül enyhén teraszos. A kráterben nem található meghatározó központi csúcsot.

A 83 km-es Archimedest a Platohoz hasonlóan szintén láva töltötte fel. Legmélyebb területei is mindössze csak 150-180 méterrel vannak a Mare Imbrium szintje alatt. A sötét kráterbelsőn első pillantásra apró krátereken kívül talán semmi más nem tűnik fel a megfigyelőnek. Azonban alaposabban szemügyre véve azt, világosabb sugarak fedezhetőek fel rajta. Valószínűsíthető, hogy a mintázatot az Autolycust létrehozó becsapódás által kidobódott anyag festette az Archimedes padlójára. A kráter vastag sáncfalai átlagosan 1200 méterrel magasodnak a sötét talapzat fölé, de a délnyugati részen ez az érték a 2100 métert is eléri. A teraszos, kanyonokkal szabdalt kráterfalban hosszasan el lehet gyönyörködni. Ennél a megvilágításnál a külső falnak talán a délnyugati része a legizgalmasabb, ami a krátert a Montes Archimedeshez kapcsolja (a hegységnek mindössze csak az északkeleti régiója látszik a fotón). Legalább ilyen érdekes a valaha Archimedes A-nak hívott Bancroftot és a Montes Archimedest összekötőt vastag bemélyedés, melyben apró kráterek fedezhetőek fel. De a tál alakú Bancroft közelében, délnyugatra megfigyelhető két rianásról sem érdemes megfeledkezni.

Hold-Apollo15-AS15-M-1541

Az Archimedes-Aristillus-Autolycus háromszög az Apollo 15 parancsnoki/szerviz moduljából készült (45 éves!) fotón. Az Archimedes és az Autolycus között csapódott a felszínbe a Szovjetunió által épített Luna 2 1959. szeptember 13-án. Ez volt az első ember alkotta szerkezet, mely elérte a Hold felszínét. Kép forrása: Lunar and Planetary Institute

A fentiekben röviden volt már szó az Imbrium becsapódási medencéről, hegyekről, kráterekről, különböző rianásokról. A felvételen még egy geológiai formáció képviselteti magát, amit szeretnék mindenképpen megemlíteni. A dómok holdbéli pajzsvulkánok, melyek földi társaikhoz hasonlóan jöttek létre. Szinte csak a mélyből feltört, kevés szilícium-dioxidot tartalmazó, kis viszkozitású és később megszilárdult lávából épülnek fel. Ellentétben a réteg vulkánokkal, melyek vulkáni hamu és megszilárdult viszkózus láva keverékéből állnak. Mivel a dómok lávája viszonylag híg volt, így az egyszerűen csak túlfolyt a vulkán tetején lévő lávató peremén, majd pedig lefolyt a hegyoldalon, és nagy területen szétterült mielőtt megszilárdult volna. Az újabb, és újabb egymásra épülő lávarétegek idővel létrehozták a ma megfigyelhető pajzsformát. A dómok tehát nagy alapterületükhöz képest viszonylag alacsonyak. Jellemzően 3-20 km átmérőjűek, azonban a legnagyobbak magassága is mindössze néhány száz méter. Egy részüknek a tetején kráter is megfigyelhető. Mivel nem túl magas objektumokról van szó, így inkább súrolófényben érdemes rájuk vadászni, vagyis amikor a terminátortól nincsenek túlságosan messze.

Ugye emlékszik még az olvasó, hogy mondtam az elején: szerencsére is szükség van. Nos, bizonyos értelemben szerencsém is volt. Az ASI120MM kamera amúgy kis érzékelője még éppen megfelelő méretű látómezőt adott a Polaris refraktorával (direktfókuszban), és így a Beer krátertől délre fekvő dómot egyetlen közös képen örökíthettem meg a fentebb ismertetett objektumokkal. A képen látható dóm különlegessége, hogy az elsők egyike, amit sikerült anno megfigyelnem, idestova lassan már három évtizede. Még az első Ráktanyán tartott nyári észlelőtáborok egyikén, kezdő amatőrcsillagászként halottam először Kocsis Antaltól a dómokról. Anti már akkor is megszállottja volt a Holdnak, és mindenkit biztatott ezen alakzatok észlelésére. Kaptam pár tippet, hogy melyiket merre, és mikor érdemes keresni. Otthon aztán az 150/1250-es első Newton távcsövemmel elkezdtem felkeresni ezeket. Volt, amit megtaláltam, de néhányra nem leltem rá. Ej, mennyire nem volt könnyű akkoriban jó minőségű térképhez hozzájutni! A világ mára nagyot fordult, de az észlelés öröme számomra még mindig a régi.

Felhasznált irodalom és külső internetes források:

Peter T. Wlasuk: Observing the Moon

Antonin Rükl: A Hold atlasza

J.A. Grier, A.S. McEwen, P.G. Lucey, R.G. Strom, M. Milazzo: Relative Ages of Large Rayed Lunar Craters – Implications

USGS: Astrogeology Science Center

Lunar and Planetary Institute

THE MOON WIKI

Kopernikusz-kráter és környéke

hold-20130717-mozaik-copernicus-ttk

2013-07-17 – Göd – 4 x 1000 x 0.006851 sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, a felvétel okulár projekcióval készült (Baader Hyperion 10mm). A végső kép 4 felvételből készült mozaik.

A Kopernikusz-kráter egy hatalmas becsapódás nyomát őrzi a Holdon. A kráter pereme magasra emelkedik a holdbéli tájon és külseje hegyekre jellemző lefutással éri el a környező szintet. A kráter pereme már-már szögletes hatást kelt, sőt az ívek helyenként homorúak. Ha a sáncfal bizonyos részeiről ereszkednénk alá, akkor többször szembesülnénk azzal, hogy bizony némi ereszkedés után megint hegyet mászunk. De fokozatosan lépcsőkben csak megérkeznénk az ÉK-DNY irányba elnyúló központi csúcsot alkotó magaslatokhoz. A saját fotómon 5 csúcsot tudtam megszámolni. A DNY-ra lévő hármastól egy magányosabb csúcsot láthatunk középen, míg ÉK-en egy önmagában talán a legnagyobb kiemelkedés zárja a sort.