NGC660

NGC660-LRGB-20191022-T11-600s-TTK

Az NGC660 Polárgyűrűs galaxis (Polar Ring Galaxy)

iTelescope.net T11 – Corrected Dall-Kirkham Astrograph Planewave 20″ – 51 cm, f/4.5 (fókusz reduktorral) – FLI ProLine PL11002M CCD camera

A felvételek 2019-10-22 és 2019-11-01 között készültek – Új-Mexikó (Mayhill közelében) – 29 x 600 sec L (bin2), 8 x 600 sec R,G,B (bin2)

Ez a roppant érdekes alakú csillagrendszer a Halak (Pisces) csillagképben található. Az NGC660 egy kis csoportosulás tagja, melyet legfényesebb galaxisa után M74 csoportnak is neveznek. Az M74-től az égbolton látszó távolsága valamivel kevesebb, mint 2.5 fok.

Fényessége 11.2 magnitúdó (V szűrővel) . Mivel a galaxis halvány, így a távcső okulárjába tekintve érdemes türelmesnek lenni. Anno, a környékbeli csillagok beazonosítása után, nekem elfordított látással (nem közvetlenül az objektumra tekintünk, hanem mellé) sikerült csak megpillantanom elsőre egy 25 cm-es Dobson távcsőben az oldalról látszó korongját. Vizuális és fotografikus észlelése is kihívások elé állítja az amatőrcsillagászt. Mindenképpen sötét, fényszennyezéstől mentes égbolton érdemes felkeresni.

NGC660-map1

Az NGC660 a Halak (Pisces) csillagképben. Hazánkban 55-56 fok magasságban delek, így az év késő őszi, kora téli időszaka a legalkalmasabb a megfigyelésére.

Tőlünk való távolsága máig némi bizonytalansággal terhelt. Csak az elmúlt 10-15 évet tekintve a csillagászok többször is megkísérelték meghatározni azt. A kapott értékek, ha nem is nagyságrendi, de jelentős szórást mutatnak. A mérések alapvetően két módszeren alapultak.

A világegyetem tágulásának köszönhetően a galaxisok színképében megfigyelhető vöröseltolódás nagysága azok távolságával arányos. Ezt az összefüggést nevezik Hubble-törvénynek. Az ember elsőre a vöröseltolódást, mint a távolodás sebességét értelmezi. A Doppler-effektusból kiindulva, szokás a vöröseltolódás mértékéül azt a sebességet megadni, amivel a galaxis távolodik tőlünk. Gyakran mondják, hogy a galaxisok távolodnak tőlünk, méghozzá látszólag annál nagyobb sebességgel, minél nagyobb a távolságuk. Ugyanezt érzékelnénk, egy másik tetszőleges galaxisból szemlélve az eseményeket. A távoli csillagrendszerek vöröseltolódása valójában nem a Doppler-effektushoz köthető, vagyis nem a megfigyelőtől távolodó galaxis mozgása okozza. Arról van szó, hogy az egész tér tágulása miatt a fény hullámhossza „megnyúlik” azon az úton, míg az adott galaxistól hozzánk elér. Minél távolabb van tőlünk az objektum, annál hosszabb utat tesz meg az onnan érkező elektromágneses sugárzás, így az égitest spektrumában a színképvonalak a távolsággal arányosan egyre jobban a vörös szín felé tolódnak. A vöröseltolódást megmérve kiszámítható tehát a távolság.

A másik lehetséges módszer az NGC660 esetében, a Tully-Fisher reláció használata (elliptikus galaxisok esetén nem használható, csak spirális és lentikuláris galaxisoknál). Ez egy tapasztalati összefüggés a galaxisok tömege vagy luminozitása és emissziós vonalainak szélessége, vagyis a galaxison belüli szögsebességek között. A részletekbe nem nagyon elmerülve, arról van szó, hogy a viszonylag könnyen mérhető galaxison belüli sebességekből meghatározható a galaxis luminozitása, és ebből pedig távolsága. Ugyanis, a galaxis csillagainak dinamikáját a galaxis tömege határozza meg, mely összefüggésben áll annak luminozitásával. Az így kapott luminozitást felhasználva, a látszólagos fényesség ismeretében a távolság már meghatározható.

A fentebb említett vizsgálati módszerek alapján, az NGC660  távolsága valahol 13.3 millió pc (43.3 millió fényév) és 14.7 millió pc (47.9 millió fényév)  között lehet. Ennek fényében, a galaxis mérete hozzávetőlegesen harmada vagy fele a mi galaxisunkénak (a távolság értékétől függően).

Az NGC660 polárgyűrűs galaxis (Polar Ring Galaxy). Ezen galaxisok körül csillagokból, gázból és porból álló gyűrűszerű képződmény figyelhető meg, mely jellemzően a galaxis korongjára nagyjából merőlegesen helyezkedik el. Az első ilyen galaxist 1978-ban figyelték meg csillagászok, és azóta is csak mintegy tucatnyit ismerünk belőlük. Ritkaságszámba mennek tehát a csillagrendszerek között.

NGC_4650A_I_HST2002

A polárgyűrűs galaxisok egy másik példánya a Hubble űrtávcső felvételén. Az NGC4650A galaxis a Centaurus csillagképben található. Forrás: The Hubble Heritage Team (AURA/STScI/NASA)

A gyűrű létrejöttére több magyarázat is létezik. A közös ezekben a teóriákban, hogy két galaxis gravitációs kölcsönhatása okozza, csupán a mikéntben vannak különbségek.

A korongra merőleges gyűrűk kialakulása a szimulációk szerint két galaxis ütközésével magyarázható. A karambolozó feleknek azonban nem azonos a „súlycsoportja”. Továbbá, a kisebb galaxis szinte teljes mértékben merőleges ütközőpályán közelíti meg a nagyobb tömegű tag korongját. Ebben a találkozóban a nagyobb fél kis partnerét teljesen megsemmisíti, és annak anyagából jön létre a nagyobb galaxis korongjára merőleges gyűrű alakú formáció. Maga a gyűrű annak mementója, hogy Dávid és Góliát harcában ezúttal nem Dávid győzedelmeskedett. A gyűrű maga a gázban gazdag kis galaxis, legalábbis ami megmaradt belőle.

Ahogy említettem, nem ismerünk túlságosan sok példányt ebből a galaxis típusból, de az NGC660 fajtájának is egyedi képviselője. A legtöbb esetben a polárgyűrűs galaxis csoportba sorolt csillagvárosok korongja úgynevezett korai lentikuláris galaxis jellemzőit mutatja. Az NGC660 korongja viszont inkább a késői lentikuláris galaxisokéra hasonlít. Ráadásul, a gyűrű nem is merőleges a galaxis korongjára, annak inklinációja durván 45 fok. Éppen ezért pár csillagász sokkal inkább preferálja a ferde gyűrűs galaxis (IRG: Inclined Ring Galaxy)  besorolását.

Ennek a tábornak a képviselői szerint, az NGC660 ferde gyűrűje nehezen értelmezhető két galaxis merőleges ütközésével. És itt lép be a második elképzelés: az árapály akkréció. Az NGC660 és a felé közelítő gázban gazdag galaxis csupán elhaladtak egymás közelében. Ennek során az NGC660 gravitációs árapály hatása „megtépázta” a másik galaxist, begyűjtve és gyűrűt formálva gázkészleteinek tekintélyes részéből.

Az biztos, hogy akár az első, akár a második elképzelés is legyen az igaz, az NGC660 mintegy újjáéledt. Hogy mire is célzok pontosan? Térjünk vissza egy pillanatra a lentikuláris (lencse alakú) galaxisokhoz. Morfológiai szempontból ezek a galaxisok átmenetet képeznek a spirál galaxisok és az elliptikus galaxisok között.

NGC4036 lenticular galaxy

A Nagy Medve csillagkép területén elhelyezkedő NGC4036 lentikuláris galaxis a Hubble Űrtávcső felvételén. A korong szinte struktúra nélküli. Egyedül a csillagközi por, az ami megtöri a viszonylagos egyhangúságot. Bár csillagok kialakulásához szükséges  intersztelláris gáz  nincs igazán bennük (nincsenek bennük hideg hidrogénfelhők), de sokuk porban gazdag. Forrás: ESA/Hubble & NASA – Judy Schmidt

A lentikuláris galaxisok alapvetően diszk alakúak akárcsak a spirál galaxisok. Nincsenek azonban spirálkarjaik, a korongban pedig álltalában nincsennek határozott struktúrák. Ugyanakkor, bizonyos lentikuláris galaxisokban, a küllős spirál galaxisokhoz hasonlóan szerkezet (az angol nyelvű irodalomban: bar) figyelhető meg. Bennük a csillagok dinamikája is nagyon hasonlatos a spirál galaxisokéhoz, ugyanis eltolva az ezek esetében érvényes Tully-Fisher reláció diagramját megkapjuk a lentikuláris galaxisokra jellemzőt.

Rádiósugárzásuk a 21 cm-es hullámhosszon nem szignifikáns, mivel híján vannak az atomos állapotban lévő hidrogén gáznak. Szintén nincs, vagy csak nagyon minimális mennyiségben fordul elő bennük molekuláris állapotú hidrogén. Mivel a hideg molekulafelhők nélkülözhetetlenek a csillagok keletkezéséhez, így manapság már nem zajlik bennük intenzív csillagkeletkezés. Utánpótlás hiányában a nagyobb tömegű, kékes árnyalatú csillagok már régen kivesztek ezekből a csillagrendszerekből. Csillagászati értelemben röpke életük szupernóva-robbanással zárult. Mára, csak a kisebb tömegű, és éppen ezért hosszabb életű sárgás, vöröses csillagok maradtak hátra. Ezek dominanciája, és a bennük lévő tekintélyes mennyiségű pornak a vörösítő hatása határozza meg a lentikuláris galaxisok színét.

NGC 936

A 8.2 m tükörátmérőjű VLT-vel (Very Large Telescope) és B, V, R, I szélessávú szűrőkkel készült felvétel az NGC936 küllős lentikuláris galaxisról. Forrás: ESO (Cerro Paranal, Chile)

Nem mondhatók elliptikus galaxisoknak sem, bár kétségtelenül vannak nagyon hasonlatos jegyeik. Éppen ezért, az elliptikus galaxisokat és a lentikuláris galaxisokat gyakran nem is olyan könnyű megkülönböztetni egymástól. Például, a színképük az öreg csillag populációjuknak hála alig tér el. A prominens központi dudor szintén jellemző mind a kettőre. Ezekben a csillagok mozgása véletlen eloszlást mutat. Nincs sem kitüntetett iránya, sem kitüntetett síkja a csillagok keringésének a centrum körül. Ellenben, a lentikuláris galaxisok korongjában van kitüntetett keringési irány, és a pályák is síkba rendezettek. Ez pedig, határozottan megjelenik az egész galaxis dinamikájában. Tekintve, hogy az elliptikusoknak nincs korongja, így megfigyelve a galaxison belüli mozgások jellegét, különbséget tudunk tenni a lentikuláris és az elliptikus csillagrendszerek között.

Ez elsőre remekül hangzik, de a megfigyeléseket több dolog is nehezíti. A teljességre törekvés nélkül, csak párat említenék ezek közül. A Doppler-effektusnak hála, a színképvonalak eltolódása sok mindent elárul a galaxison belüli mozgásokról. Kezdjük is a színképelemzés buktatóival. A spirál galaxisok esetében éppen a 21 cm-es emissziójukat szokták felhasználni, hogy kinematikájukat feltérképezzék. A lentikuláris galaxisok esetében ugye ez nem lehetséges. Mivel nincs jelentős, a fiatal és masszív csillagok által ionizált hidrogénkészletük, így a Hα emissziós vonalak vizsgálata szintén lehúzható a listáról. Maradnak az abszorpciós színképvonalak, de azokkal csak kevésbé megbízható eredményt lehet produkálni. Tegyük fel, hogy ezekre alapozva mégis elvégeztük a méréseket. Az értelmezésükhöz ismernünk kell pontosan a korong inklinációját (látóirányunkba eső tengelyferdeségét). Ez elengedhetetlen, ha a tényleges keringési sebesség érdekel minket. Ezt viszont nem is olyan triviális meghatározni ezen galaxisoknál. Akkor ott van még, hogy adott pontban nem egyszerű a korongon belüli rendezett, és a dudoron belüli rendezetlen mozgások szétválasztása. És így tovább. Lehet tehát a galaxisok csillagainak dinamikája alapján is definíciót alkotni, hogy mikor beszélünk elliptikus, és mikor lentikuláris galaxisról, de csillagász legyen a talpán aki kifésüli és értelmezi a mérési eredményeket.

Gyakran, inkább a felületi fényesség profil alapján szokták eldönteni a galaxisról, hogy az melyik típusba tartozik. Ez a profil leírja, hogy miként változik a galaxis fényessége a centrumtól távolodva. A spirál galaxisok, illetve a lentikuláris galaxisok korongjának profilja tipikusan lapos, míg az elliptikusak szférikus része, illetve a lentikulárisok központi dudorának profilja meredek esésű. A gyakorlat azonban sosem ennyire egyszerű, ugyanis lentikuláris galaxisok esetén a központi dudor jellemzően dominánsabb a koronghoz képest. Tipikusan akkor kap a galaxis lentikuláris, és nem elliptikus besorolást, ha felületi fényesség profilja nem írható le egyetlen indexszel (Sérsic index). Vagyis, csak több, különböző meredekségű görbével ábrázolható.

Sersic_models

Felületi fényesség profilok különböző Sérsic index-ek esetén. A vízszintes tengelyen található a centrumtól mért távolság logaritmusa, míg a függőleges tengelyen a felszíni fényesség logaritmusa. Az n=1 a spirál galaxisokat és a lentikulárisok korongját, az n=4 az elliptikus galaxisokat írja le jól.

Ma két elfogadott elmélet van kialakulásukra. Az egyik szerint a spirális szerkezetét elvesztett galaxisokról van szó, melyben kifogyott a nyersanyag a csillagkeletkezéshez. Míg a másik elmélet szerint galaxisok összeolvadása hozta létre eme korong alakú csillagvárosokat.

Gondoljunk csak bele, hogy a „vörös és halott” galaxis (az angol szakirodalomban gyakran használják a „red and dead” kifejezést a csillagokat már nem produkáló galaxisokra) egy ütközésnek, vagy éppen csak egy erőteljes gravitációs kölcsönhatást követő akkréciónak hála még egy esélyt kapott, hogy csillagok újabb nemzedékének adjon életet.

Az éppen folyamatban lévő csillagkeletkezés indikátorai a forró, és ezért kékes színű masszív csillagok tömeges jelenléte. Egy spirál galaxis csillagpopulációját 70%-ban az úgynevezett M típusú, Napunknál is kisebb tömegű, halvány vörös törpe csillagok alkotják. Ez az arány 90% az elliptikus galaxisoknál, és hasonló ezek arány a lentikuláris galaxisok esetében is. Hiába nagyobb a kis tömegű sárgás-vöröses halvány csillagok aránya, heves csillagkeletkezés esetén oly iramban keletkeznek csillagok ezeken a területeken, hogy igen magas lesz a nagy tömegű csillagok száma is. Ezek pedig fényükkel könnyűszerrel túlragyogják a kisebb testvéreiket. Így végső soron, nekik köszönhetően világítanak a fiatal csillagok halmazai kékes fényfüzérekként az NGC660 gyűrűjében. A masszív csillagok azonban tömegüktől függően mindössze néhány millió, vagy néhány tízmillió évig léteznek. (A kisebb tömegű csillagok hosszabb ideig élnek, ahogy már fentebb is utaltam rá.) Létezésük tehát annak bizonyítéka, hogy legalább az említett időintervallumokon belül intenzív csillagkeletkezés folyt az adott területen. Hasonlóan a fiatal masszív csillagok sugárzása által ionizált hidrogén gázfelhői, vagyis a HII régiók vöröses-rózsaszínes pamacsai is az „éppen zajló” csillagkeletkezés jelei. Nagy távolságok esetén, ahol már távcsövünk felbontása kevés, ezek fénye már gyakorta elvész a kék behemótok ragyogásában. Érdemes itt egy pillanatra megállni, és a leírtak tudatában újra megszemlélni az NGC660-ről készített felvételemet.

ngc660_gemini_legacy

Bár a saját felvételemen is már látszanak valamelyest a gerjesztett hidrogén felhők vöröses-rózsaszínes pamacsai, de érdemes megnézni ezt a Hawaiion lévő Gemini óriástávcsővel készült felvételt. Ezen tömegével látszanak vörös csillagkeletkezési régiók a gyűrűben, illetve a fiatal és fényes nagytömegű kék csillagok alkotta halmazok. A felvétel g, r, I, és Hα szűrőkkel készültek. Az ezekhez hozzárendelt színek: kék, zöld, narancs és vörös. A látómező 9.3×5.6 ívperc. Forrás: Gemini Observatory / AURA

A Hubble űrtávcsővel több száz különálló objektumra bontható fel az NGC660 gyűrűje. Ezeknek az objektumoknak tekintélyes hányada kék és vörös szuperóriás csillag. A gyűrű populációkának ezek csupán a legfényesebb tagjai, de tökéletesen megfelelnek korbecsléshez. A vizsgálatok alapján, a legfiatalabb csillagok csak alig 7 millió évvel ezelőtt alakultak ki. Továbbá, a gyűrű kb. 1 milliárd éves lehet a szín-indexén (V-I) alapuló megfigyelések szerint. Összességében tehát elmondható, hogy a hosszú ideje tartó csillagkeletkezés a gyűrűben még mind a mai napig is zajlik.

Jogosan merül fel a következő kérdés az olvasóban, ahogy a csillagászok is megfogalmazták azt. Ha csak megközelítette a kisebb galaxis az NGC660-ot, akkor hol van most? Hol a tetettess? Az igazság az, hogy a csillagászok erre nem tudják a pontos választ. Amennyiben 1 milliárd évvel ezelőtt történt az esemény, akkor lehetséges, hogy mostanra már egyszerűen tovább állt. Vagyis, kimozgott abból a látómezőből, ahol eddig a csillagászok keresték.

A másik érdekesség, hogy árapálycsóváknak semmi nyoma, mint például az NGC1316, az NGC6769 és NGC6770 párosa, NGC2442, vagy az Arp 271 kölcsönható, illetve kölcsönhatáson átesett galaxisok esetében. Hogy csak pár korábbi fotómat említsem. Az igazság az, hogy mindkét említett modell esetében létrejöhet úgy a gyűrű, hogy nem alakul ki árapálycsóva. A csóva hiánya nem perdöntő bizonyíték az egyik vagy a másik elképzelés mellett.

Természetes, hogy amikor az ember először erre a galaxisra tekint, akkor a sárgás korong előtt látható kusza porsávok sziluettje, és a gyűrű ami megragadja a tekintetét. Az NGC660 magvidéke viszont legalább ennyire érdekes. Ennek megfigyelése viszont már messze túlmutat az amatőrcsillagász műszerek lehetőségein, de adott esetben még a látható elektromágneses sugárzás tartományán is. Mégis szót kell ejteni róla, hogy összeálljon az olvasó fejében a teljes kép erről a csillagrendszerről.

A mag vizsgálata talán segíthet eldönteni a fentebb boncolgatott kérdést. Amennyiben összeolvadás történt volna, akkor az NGC660 magja kettőséget kellene, hogy mutasson. Ennek viszont semmi nyomát nem találták egyelőre a csillagászok. Nincs jele annak, hogy a galaxis centrumában két szupermasszív fekete lyuk is helyet foglalna. Több olyan galaxist is ismerünk, miben két masszív fekete lyuk is található, mely egyértelmű bizonyítéka, hogy az két másiknak az összeolvadásaként jött létre.

NGC6240-3blackholes

Már korábban is ismert volt az NGC6240-ben egy szupermasszív fekete lyuk. Mivel az volt a kutatók feltételezése, hogy ez a furcsa alakú galaxis két másik összeütközése révén jött létre, így a VLT UT4 (Yepun) távcsövére szerelt MUSE műszerrel alapos vizsgálatnak vetették alá a csillagrendszert.

Ekkor jött a meglepetés, hogy nem egy, hanem rögtön másik két szupermasszív fekete lyukat is találtak a csillagászok. Ez az elsőként talált ilyen eset (2019), hogy egy galaxis centrumán környékén három ilyen behemót is tanyázik. Nincsennek is messze egymástól. Mind a három, egy nagyjából 3000 fényév átmérőjű térrészen belül helyezkedik el, ami a galaxis teljes méretének 1%-ka sincs. Egyenként kb. 90 millió naptömegűek. Az NGC6240 tehát nem is egy, hanem három galaxis összeolvadásának az eredménye. Kép forrása: P. Weilbacher (AIP), NASA, ESA, the Hubble Heritage (STScI/AURA)-ESA/Hubble Collaboration, and A. Evans (University of Virginia, Charlottesville/NRAO/Stony Brook University)

Az NGC660 a LINER (Low Ionization Nuclear Emission Region) galaxisok csoportjába tartozik. A LINER-ek a nevüket magjuknak színképe alapján kapták, amiben tipikusan gyengén ionizált atomok (egyszeresen ionizált oxigén, nitrogén, kén, stb.) keskeny vonalai figyelhetők meg, míg az erősen ionizált atomok (például kétszeresen ionizált oxigén) vonalai viszonylag gyengék. A LINER galaxisok közel sem olyan ritkák, mint az elsőre gondolnánk. A megfigyelések azt mutatják, hogy a környezetünkben (486 elemű, legalább 12.5 magnitúdós (BT)  galaxismintát tekintve) minden ötödik-harmadik galaxis ilyen. Érdekes, hogy túlnyomórészt inkább elliptikus és lentikuláris galaxisok esetén figyelhető meg ez a jelenség, bár számottevő a spirál galaxisok mennyisége is. Az irreguláris galaxisok között viszont csak elvétve akad ilyen.

Máig vitatott, hogy pontosan miért látjuk ezeket az emissziós vonalakat a LINER galaxisok színképében. Már abban sincs egyetértés a csillagászok között, hogy egyáltalán miként jön létre maga a gerjesztés. Egyesek szerint az intersztelláris gázban terjedő lökéshullámok (shock waves), míg mások szerint a fotoionizáció (intenzív UV sugárzás) okozza azt. Nemcsak az ionizációs mechanizmus kérdésében oszlik meg a kutatók véleménye, de annak forrását illetőleg is.

A csillagászok egyik jelentős tábora szerint, e galaxisok esetében a centrumban tanyázó szupermasszív fekete lyukak a okolhatók a gáz gyenge ionizációjáért. Szerintük a kis luminozitású aktív galaxismagok (Low-Luminosity Active Galactic Nuclei – LLAGN), ahová a kevésbé fényes magú Seyfert galaxisok, és a LINER-ek is tartoznak, illetve azok a galaxismagok, melyek színképe a LINER-ek és a HII régiók közt átmenetet mutat, csupán a nagyságrendekkel intenzívebben sugárzó Seyfert galaxisoknak és a kvazároknak a rokonai. Ezen utóbbiak magjában, a szupermasszív fekete lyuk felé áramló anyag akkréciós korongot formál, s miközben befelé örvénylik, egyre gyorsabban mozog és felhevül. A folyamatban a mozgási energiájának egy jelentős része elektromágneses sugárzássá alakul. Az akkréciós korong mindkét oldalán, a forgástengely mentén plazmából álló jet-ek jönnek létre. A jet a fekete lyukhoz közeli erős mágneses térben közel fénysebességre gyorsított, töltött szubatomikus részecskék fókuszált nyalábja. A relativisztikus sebességgel mozgó töltött részecskék a mágneses térben kifelé spirálozva felelősek az úgynevezett szinkrotronsugárzásért. A kis luminozitású aktív galaxismagok hasonlóan működnek e csillagászok vélekedése szerint, csak éppen kevésbé energikusak. Míg például a kvazároknál a jet-ek hossza elérheti akár a millió fényéves nagyságrendet is, addig a kis luminozitású aktív galaxismagok esetében inkább csak fényéves méretekről lehet beszélni, de extrémebb esetekben is csak pár száz fényévről mindössze. Az eltérések az aktív galaxis magok, és a kis luminozitású aktív galaxismagok között a fekete lyukak tömegére, az anyagbefogás ütemére, az akkréciós korong fizikai paramétereire, illetve a fekete lyukat körbevevő galaktikus környezetre (por és gáz, azok hőmérséklete stb.) vezethetők vissza, hogy csak pár lehetséges okot említsek. Amennyiben tényleg rokoni szálak fűzik őket össze, akkor a LINER galaxisok alkotják az aktív magú galaxisok legnépesebb alosztályát, számuk messze lekörözi a nagyobb luminozitású Seyfert galaxisok és kvazárok számát.

 

agn_tipusok

Aktív galaxismag sematikus vázlata.

Black Hole – Fekete lyuk, Torus of Neutral Gas and Dust – Ionizálatlan gázok és por tórusza, Accretion Disk – Akkréciós korong, Radio Jet – Rádió Jet

Míg más csillagászok véleménye az, hogy a LINER galaxisok megfigyelhető tulajdonságai nem a központi fekete lyuk „munkálkodásának” eredménye.  Szerintük, a csillagkeletkezési régiók fiatal, masszív és egyben forró csillagai gerjesztik a gázt. Való igaz, hogy pár LINER galaxis esetében találtak erre utaló jeleket a közeli infravörös tartományban végzett spektroszkópiai vizsgálatok során. De a Spitzer űrtávcsővel is folytattak kampányt a csillagászok, melyben 33 LINER galaxist vetettek alá alapos spektroszkópiai vizsgálatnak a közép infravörös tartományban. Az átfogó minta elemzésével sikerült kapcsolatot kimutatni a fényes infravörös galaxisok (Luminous Infrared Galaxies – LIRGs) LINER emissziója és a csillagkeletkezési aktivitás között. Ezek olyan távoli galaxisok, amelyek főként a Világegyetem abban a korszakában léteztek, amikor a csillagkeletkezési ráta még jelentősen nagyobb volt a ma megfigyelhetőnél. A tömegével születő csillagokat egy ideig még körbevették azok a gázfelhők, amelyben keletkeztek. Az ezekben a felhőkben lévő por a csillagok fényének jelentős részét elnyelte, majd pedig visszasugározta infravörösben. Ezek az intenzív csillagkeletkezést produkáló galaxisok így nem is a látható fényben, hanem sokkal inkább infravörösben igazán fényesek. Innen származik a nevük is. Megjegyzem, hogy aktív galaxismag jelenlétét is detektálták pár esetben. Ellenben, ugyanezen vizsgálat eredményei szerint, a környező normál (nem csillagontó), az infravörösben kevésbé fényes galaxisok LINER emissziója nem a csillagkeletkezésre vezethető vissza. Nem utolsósorban az elliptikus és lentikuláris galaxisokban nem jellemző a masszív és éppen ezért forró fiatal csillagok jelenléte. Ugyanis, ezek csillagászati értelemben rövid ideig, tömegüktől függően mindössze néhány millió, néhány tízmillió évig élnek csak. Ezeknél a galaxisoknál pedig már sokkal régebben véget ért az aktív csillagkeletkezés korszaka.

Vannak olyan csillagászok, akik nem az aktív galaxismagban, vagy éppen az intenzív csillagkeletkezésben látják a megoldás kulcsát. Sőt, éppen ezek hiányával magyarázzák az egészet. Az 1 milliárd évnél öregebb, előrehaladott fejlődési állapotban lévő csillagok, az aszimptotikus óriás ág elhagyása után (post AGB phase) rövid ideig elég forrók ahhoz, hogy képesek legyenek gyengén ionizálni a környező csillagközi gázokat. Az emisszió megfigyelésére pedig azért nyílik egyáltalán lehetőségünk, mert sem az aktív mag, sem a fiatal forró csillagok keltette sugárzás nem ragyogja túl azt. Ez a magyarázat akár működőképes is lehet. Ehhez csak némi gázra és 1 milliárd évesnél öregebb csillagokra van szükség. Ez az elképzelés arra is választ adhat, hogy a LINER-ek miért főként öreg csillagok alkotta masszív galaxisok, amikben már igen kicsi a csillagkeletkezési aktivitás. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy akadnak aktív magú LINER galaxisok is.

Nem könnyű eldönteni, hogy pontosan melyik teória a helyes, mert oly változatos morfológiájúak, annyira eltérő tulajdonságúak a LINER galaxisok. Könnyen lehet, és éppen e mellett teszik le a voksukat a legutóbb vázolt elmélet képviselői is, hogy az aktív magnak, a fiatal csillagok ionizációs hatásának, és a LINER tulajdonságnak a kérdését teljesen külön kell kezelni. Ez pedig jelentősen átrajzolhatja a galaxisokról alkotott képet, mivel évtizedek óta a LINER tulajdonságot az aktív mag indikátorának tekinti a kutatók jelentős része.

Mint említettem, az elliptikus és lentikuláris galaxisokban álltalában nem jellemző a masszív és éppen ezért forró fiatal csillagok jelenléte. De az NGC660 esetében a rádiótávcsöves vizsgálatok ennek ellentmondani látszanak. A galaxis központjának durván 32 fényév kiterjedésű régiója igen erős rádiósugárzást bocsájt ki. A csillagászok úgy vélik, hogy az NGC660 és a másik galaxis közötti kölcsönhatás eredményeként tekintélyes mennyiségű gáz áramolhatott a mag vidékére. Illetve, a gravitációs kölcsönhatás lökéshullámokat hozott létre ezekben a gázfelhőkben. Így, a magban is intenzív csillagkeletkezés indult be. Vagyis, nemcsak az NGC660 gyűrűjében zajlanak egyedül viharos csillagkeletkezési folyamatok. A magban hatalmas számban keletkeztek forró, fényes, kékes árnyalatú csillagok. És talán éppen ezen fiatal csillagoknak a környezetükre gyakorolt hatása felelős magáért a rádiósugárzásért. Ezek, az akár 100 naptömeget is meghaladó óriási „csillagszörnyek” rövid idő elteltével szupernóvaként robbantak fel. Ezáltal újabb lökéshullámokat keltve az intersztelláris anyagban. Végső soron, beindítva az újabb csillagkeletkezési hullámokat a csillagrendszer centrumában. Az egészet, mint egy megszaladó folyamatot kell elképzelni. Az NGC660 nemcsak polárgyűrűs, vagy mások értelmezése szerint ferde gyűrűs galaxis, de úgynevezett csillagontó galaxis is (starburst galaxy).

Mindenkit csak arra biztatnék, hogy észlelje bátran ezt az izgalmas galaxist, miközben eltöpreng egy picit a fenti dolgokon. Szemünk előtt a galaktikus evolúció egy ritka példánya. Egyetlen csillagrendszer, megannyi zavarba ejtő tulajdonsággal. Legalábbis, amíg a csillagászok ki nem bogozzák az összes szálat.

Felhasznált irodalom:

G.M.Karataeva, N.A.Tikhonov, O.A.Galazutdinova, V.A. Hagen-Thorn, V.A.Yakovleva: The stellar content of the ring in NGC 660

Brian E. Svoboda, Jeff Mangum: Temperature and Heating Mechanisms in the Polar Ring Galaxy NGC660

R. Riffel, A. Rodriguez-Ardila, I. Aleman, M. S. Brotherton, M. G. Pastoriza, C. J. Bonatto, O. L. Dors Jr: Molecular Hydrogen and [Fe II] in Active Galactic Nuclei III: LINERS and Star Forming Galaxies

Jeffrey G. Mangum, Jeremy Darling, Christian Henkel, Karl M. Menten, Meredith MacGregor, Brian E. Svoboda, Eva Schinnerer: Ammonia Thermometry of Star Forming Galaxies

R. Buta, K. Sheth, E. Athanassoula, A. Bosma, J. Knapen, E. Laurikainen, H. Salo, D. Elmegreen, L. Ho, D. Zaritsky, H. Courtois, J. Hinz, J-C. Muñoz-Mateos, T. Kim, M. Regan, D. Gadotti, A. Gil de Paz, J. Laine, K. Menendez-Delmestre, Sebastien Comeron, S. Erroz Ferrer, M. Seibert, T. Mizusawa, B. Holwerda, B. Madore: A Classical Morphological Analysis of Galaxies in the Spitzer Survey of Stellar Structure in Galaxies (S4G)

R. E. Mason, A. Rodriguez-Ardila, L. Martins, R. Riffel, O. Gonzalez Martin, C. Ramos Almeida, D. Ruschel Dutra, L. C. Ho, K. Thanjavur, H. Flohic, A. Alonso-Herrero, P. Lira, R. McDermid, R. A. Riffel, R. P. Schiavon, C. Winge, M. D. Hoenig, E. Perlman: The Nuclear Near-Infrared Spectral Properties of Nearby Galaxies

Megan Argo, Ilse van Bemmel, Sam Connolly, Robert Beswick: A new period of activity in the core of NGC660

NGC6769, NGC6770, NGC6771 – Kölcsönható galaxisok a déli Páva csillagképben

NGC6769-70-71-LRGB-20170725-T30-300s-TTK

NGC6769 (jobbra felül), NGC6770 (balra felül), NGC6771 (alul) – Kölcsönható galaxisok a Pávában

iTelescope.net T30 – Corrected Dall-Kirkham Astrograph Planewave 20″ – 51 cm, f/4.5 (fókusz reduktorral) – FLI-PL6303E CCD kamera

2017-07-25, 2017-07-26 – Siding Spring Observatory – 38 x 300 sec L, 10 x 300 sec R,G,B

Folytatva az észlelőprogramom

A Hickson68 kompakt galaxiscsoportról készült felvétel és cikk után még nagyobb késztetést éreztem arra, hogy további csoportokat, halmazokat, illetve kölcsönható galaxisokat keressek fel. Mivel láttam, hogy 25-30 cm-es távcsövekkel, és 1 métert meghaladó fókusztávolsággal már minden gond nélkül be lehet lépni a távoli, a pár ívperces, vagy annál is kisebb látszólagos méretű csillagrendszerek világába, folytatni kívántam a vadászatot.

Természetesen senki ne számítson arra – én sem számítottam -, hogy a mai modern földi vagy akár űrtávcsövekkel fel lehet venni a versenyt a részletek tekintetében. Ahogy azonban mondani szoktam, nem egy ligában játszom velük. Különben sincs semmiféle verseny, csupán a megélt öröm egy-egy izgalmas részlet megpillantásakor. Még akkor is, ha ezek elnagyoltak a professzionális műszerekkel készült felvételekhez képest. Érdemes-e egyáltalán kicsiny csillagrendszereket fotózni 20-25 cm-nél kisebb apertúrájú, és 1 méternél rövidebb fókuszú távcsövekkel? Természetesen! Tapasztalatból mondom. Bár a nagyobb, kétségtelenül jobb, azonban le szeretném azt is szögezni, hogy nincs semmiféle ökölszabály arra nézve, hogy milyen mérettartomány fölött érdemes nekiállni. Nincs eget rengető különbség például a hazánkban közkedvelt 200/800-as, 200/1000-es Newton távcsövek és az én 300/1200-as (korrektorral 300/1380) Newton távcsövem között. Pláne, ha a felvétel készítésének körülményeit is figyelembe vesszük (légkör állapota, fényszennyezettség). Azért az is igaz, hogy az általam korábban használt UMA-GPU APO Triplet 102/635 nem éppen az apró galaxisok részleteinek feltárására tervezték. Az máshol jeleskedik.

Visszatérve az észlelési programomra, hosszasan tanulmányoztam az Arp és a Hickson katalógusokat, böngészőben pedig nézegettem az SDSS felvételeit. Mennyire más időket élünk ma, mikor a teljes égboltról készült felvételek könnyen elérhetőek az Interneten keresztül! Illetve, a katalógusok is csak egy kattintásnyira vannak. Az elektronikus változatai a katalógusoknak azért is nagyszerűek, mert könnyen lehet bennük feltételek szerint keresni, szűrni. Sorban gyűltek az északi vagy éppen a déli féltekről látható kölcsönható galaxis párok, triók. Olyan célpontokat választottam ki, amik számomra legalábbis izgalmas megjelenésűek, de ami még ennél is többet nyomott a latban, amin keresztül folytatni tudom a kölcsönható galaxisokkal és úgy álltalában a galaxisokkal kapcsolatos cikksorozatomat. Vagy egyszerűen csak írhatok arról, ami éppen foglalkoztat, de valamennyi köze azért van a csillagászathoz.

Már csak a derült éjszakára vártam idehaza, illetve foglaltam távcsőidőt az iTelescope.net hálózatán. Eme utóbbi esetben el is készítettem előre a script-eket, melyeket már csak a futásra vártak. Nem valami nagy ördöngösség ez, a webes felületükön pillanatok alatt le lehet gyártani ezeket.

A napok teltek, észak volt dél ellenében, de ezúttal dél nyert. 2017. július 25-én derült volt az ég Siding Spring hegyei (Ausztrália) felett. Idehaza az ebédszünetemben a képernyőt bámultam éppen (tudom, nem egészséges), és azon vacilláltam, hogy melyik programot indítsam majd. Végül Arp egyik katalógusából (H. Arp, B. F. Madore and W. Roberton: A Catalogue of Southern Peculiar Galaxies and Associations) az AM 1914-603-ra esett a választásom, vagyis az NGC6769, az NGC6770 és az NGC6771 galaxisokra. Ennél minden fentebb megfogalmazott feltétel teljesült, ráadásul a déli égbolton lévő Páva csillagképben még nem fotóztam semmit.

Felfedezések, elnevezések, és az emberi fantázia

Hajlamosak vagyunk különböző alakzatokba belelátni dolgokat. Az emberi elme egyik érdekes sajátossága ez. Ha már csillagászatról van szó, akkor ott vannak nagyszerű példának a csillagképek. Az idők folyamán mennyi mindennel megtöltötte képzeltünk az eget! Az európai kultúrában az északi égboltot görög mondák hősei és különös teremtményei népesítik be, bár akad pár kivétel is. Többek eredete, a görögöket megelőző korokba vezethető vissza, egészen az ősi Mezopotámiáig.

Az európai ember nemcsak átvett csillagképeket, de újakat is alkotott, mikor a XV. században kezdetüket vették a nagy földrajzi felfedezések. Jobbára kereskedelmi expedíciók voltak ezek. Ugyan Kínával és Indiával korábban is kereskedett Európa, de a megerősödött Oszmán birodalom csak magas vámokért cserébe engedte folytatni ezt a tevékenységet. Európa alternatív útvonalak keresésébe kezdett. Mozgatórugó volt az úgynevezett aranyéhség is. A keleti portékákért arannyal ezüsttel fizetett a kontinens, az arany bányák pedig már kimerülőben voltak. Szükség volt hát új lelőhelyekre.

E törekvések sikeréhez kellett a reneszánsz is. Az emberek nyitottak lettek, kíváncsiak. Ráébredtek, hogy az egyház nem ad minden kérdésre választ. Visszanyúltak az ókori bölcsek tanaihoz, mely szerint megfigyeléssel megismerhető a világ. Előkerült újra a gömb alakú Föld elképzelése. Térképek, földgömbök készültek ennek szellemében. Itt megemlítendő Paolo dal Pozzo Toscanelli firenzei csillagász híres világtérképe (1474), ami már gömb alakúnak tekinti bolygónkat. Illetve, sokan nagy jelentőséget tulajdonítanak Martin Behaim nürnbergi tudós, a térképészet és a navigációs eszközök (asztrolábium) fejlesztése terén végzett munkáinak. Behaim neve azonban talán a legismertebb, a máig fennmaradt első földgömbök egyikéről (Erdapfel 1490-1492).

Behaims_Erdapfel

Martin Behaim földgömbje, az „Erdapfel”. A felvételen Eurázsia látható. Mivel Kolombusz csak később tért haza felfedező útjáról, így a gömbön Európa nyugati oldala, és Ázsia között még üres az óceán. A kép forrása: Wikipedia

A tudomány és a technika fejlődését Nyugat-Európában elősegítette a XV. századra megerősödő gazdaság is. Ennek volt köszönhető az is, hogy a részben arabok által közvetített ismeretek, és azok továbbfejlesztése révén megszülethetett az új hajótípus, a karavella. E nélkül talán sosem hajózhatott volna túlságosan messze a kor embere a partoktól, de így már biztosabban kimerészkedhetett a nyílt óceánokra. A tájékozódást a tengereken, a szintén az araboktól átvett iránytű segítette. A pontos helymeghatározáshoz pedig nélkülözhetetlen volt a gnomon, majd az asztrolábium, később pedig a Jákob-pálca. Ezek sorban váltották egymást, mígnem az 1700-as évek első felében megjelent a szextáns. Ugyan a korábban említett csillagászati eszközökkel meg lehetett határozni a földrajzi szélességet, de a földrajzi hosszúság kérdése már problémás volt. Kapaszkodót jelentett a Holdnak egy adott csillaghoz képest megmérni a pozícióját, amit csillagászati almanachok közöltek a greenwichi középidőben. A helyi időt, azonban ismerni kellett. Ezt a legtöbbször szintén csillagok kelésével, vagy éppen nyugvásával határozták meg. A navigátor a csillagászati almanachban lévő és a mért értékekből kiszámított az időkülönbséget. A helymeghatározásban tehát a dátum és az idő pontos ismerete is igen fontos volt, így az időmérő eszközöket is egyre tökéletesítették. Igazi áttörést a tengerészeti kronométerek megjelenése jelentette. A Föld forgása alapján 1 óra időkülönbség 15° földrajzi hosszúság különbséget jelent (24 óra az 360°). A kronométer használatával megállapíthatóvá vált egy ismert földrajzi hely ideje (jellemzően Greenwech) és az aktuális tartózkodási pontnál érvényes helyi idő közötti különbség. Ehhez a kronométert csak induláskor be kellett állítani az ismert földrajzi hely idejére. A kronométer használatát már 1530-ban felvetette a holland Gemma Frisius, és ugyan Christiaan Huygens – aki az ingaórát is feltalálta -, 1675-ben megalkotta az első tengerészeti kronométert, azonban hiába próbálta az ingát lendkerékkel és rugóval helyettesíteni, az a gyakorlatban pontatlannak bizonyult. Egészen az 1700-as évek közepéig kellett várni, amikor John Harrison elkészítette az első tengeren is működő kronométereit az angol kormány által kiírt pályázatára. Több változatot is készített az évtizedek folyamán, néha teljesen áttervezve az előzőt. Ezek egyre pontosabbak és pontosabb voltak.

ZAA0037

John Harrison legtökéletesebben sikerült tengerészeti kronométere a H4. Egészen az elektronikus oszcillátorok elterjedéséig használták. Ránézésre egy nagyra nőtt zsebóra benyomását kelti. Néhány történész szerint a Brit Birodalom a nagyságát ennek a szerkezetnek is köszönheti. A kép forrása: National Maritime Museum, Greenwich, London

A felfedezésre váró idegen világokhoz, az európai ember számára idegen déli égbolt csillagai vezették el a hajósokat. A tengeri tájékozódást is segítendő új csillagtérképek születtek, és egyben új csillagképeket alkotott az emberi fantázia, de már nem kimondottan csak a mítoszok alapján. A déli ég megtelt egzotikus állatokkal, és a kor technikai vívmányaival. Ezért találkozhatunk a déli égen például Christiaan Huygens tiszteletére az Ingaóra (Horologium), vagy az Oktáns (Octans), a Kemence (Fornax), a Légszivattyú (Antila) csillagképekkel. Így kerültek az égre a „déli madarak” is, vagyis a Főnix (Phoneix), a Daru (Grus), a Tukán (Tucana), és a Páva (Pavo) csillagképek. Eme utóbbi területén található a fotómon látható galaxishármas.

Grus-Bayer-Uraniometria

Johann Bayer csillagtérképének, az Uranometria-nak (1603) az úgynevezett „déli madarakat” ábrázoló lapja. A Páva (Pavo) csillagkép a jobb felső sarokban látható.

Ezek a csillagképek először Petrus Plancius és Jodocus Hondius által készített éggömbön jelentek meg 1598-ban (valószínűleg Pieter Dirkszoon Keyser és Frederick de Houtman megfigyelései alapján).  – Kép forrása: U.S. Navy Library

Ma összesen 88 csillagkép létezik az égbolton, melyeket még 1922-ben ismert el hivatalosnak a Nemzetközi Csillagászati Unió (International Astronomical Union, IAU). Vajon milyen csillagképek születnének manapság? Korunknak is megvannak a magunk hősei, legyenek azok valósak vagy kitaláltak, és jelenünk jobban bővelkedik új technikai vívmányokban, mint az azt megelőző századok. A csillagképek bár elfogytak, de ott vannak a távcsővel látható objektumok, amik szintén megmozgatják az emberek fantáziáját. Több halmaznak, aszterizmusnak (csillagalakzatoknak, melyek csillagai között nincs fizikai kapcsolat), ködnek, galaxisnak számos „beceneve” van. Teremtés Oszlopai, Örvényköd, Gyűrűs-köd, Bagoly-halmaz, hogy csak párat említsek. Természetesen ezek sem nem hivatalos, sem nem tudományos nevek. Nem kell őket túl komolyan venni! Van hivatalosan elfogadott nevük (katalógusjelük). Ám semmi sem tiltja, hogy a játékos képzeletnek teret engedjünk, és névvel illessünk az égen bármit.

Akinek az a vágya, hogy hivatalosan is elnevezhessen égitesteket, az sem kerget hiú ábrándokat. A Nemzetközi Csillagászati Unió (International Astronomical Union, IAU) több kezdeményezést is hirdetett például olyan csillagok elnevezésére, melyeknek van bolygója. A korábban megkezdett, a Naprendszer újonnan felfedezett égitesteinek elnevezésével kapcsolatos trendet követve, a csillagok és exobolygók nevei már nemcsak a nyugati kultúrkörből kerülhetnek ki. Persze olyan esetek is vannak, amikor egy nem hivatalos nevet oly hosszan, és oly régóta használnak, hogy előbb-utóbb a Nemzetközi Csillagászati Unió is rábólint. Például 2018 decemberében lettek csak hivatalos csillagnevek a Barnard csillaga, és Proxima Centauri. A másik lehetőség, hogy mondjuk kisbolygót fedez fel, és javaslatot tehet (a névkonvencióknak megfelelően). Hazánkban csak az utóbbi két évtizedben rengeteg kisbolygó felfedezés született. De a változócsillag keresők előtt is nyitva áll a lehetőség. Igaz, hogy az olvasó talán nem találja majd túlságosan romantikusnak a Vend32 elnevezést, de a Vendégcsillag kereső program résztvevői mind nagyon büszkék arra, hogy az általuk felfedezett változócsillag az ő „Vend” katalógusjelükkel lett ellátva.

Az NGC6769, NGC6770 és NGC6771 triónak is van beceneve: „Az Ördög Maszkja” (Devil’s Mask). Fogalmam sincs, kitől származhat az elnevezés eredetileg. Elhatároztam, hogy amikor kész lesz a felvétel, akkor megmutatom pár embernek, hogy megtudjam, ők vajon mit is látnak benne. Majd a válasz után mély hangon közölöm, hogy ez bizony a „Máscara el Diablo”. Ugye? Spanyol nyelven sokkal félelmetesebben hangzik! A viccet félretéve, az alanyok többsége tényleg valamiféle arcot vélt felfedezni benne. (Nem, nem adtam elő mély hangon a spanyol verziót.) Bár senki nem látott semmi ördögit a három galaxisba (ahogy én sem), de volt, akit a velencei karneválok maszkjaira emlékeztette. Mégis csak lenne valami a maszkos elnevezésben? Lehet. A mintavételezés igen kis számú csoporton történt. Nem volt ez más, csak afféle játékos kísérlet. Vajon mit lát bele a három galaxisba a kedves olvasó?

velence_i__by_funnymanus

Velencei karneváli maszk. Fotó: Kalmár Gábor 

Ami a maszk mögött van

Velencében a karneválra mindenki a kor „nagy bulijaként” gondol. Szórakozás, kicsapongás, evés, ivás. De nemcsak ez volt a jelentősége. Az álarcot felrakva, ha csak ideiglenesen is, de eltűntek az emberek közötti rangbéli különbségek. A merev társadalmi hierarchia a karnevál idejére megszűnt. Az egész arcot beborító álarc elfedte viselője pontos kilétét. Vajon mi bújik meg az NGC6769, az NGC6770, és az NGC6771 megjelenése mögött?

Ugyan több katalógusban és felmérésben is szerepel a három galaxis, de mégis csak csekély számú tudományos publikáció jelent meg konkrétan velük kapcsolatban. A legtöbbször csupán említés szintjén szerepelnek, esetleg egy-egy sort képviselnek egy nagyobb táblázatban, vagy éppen részesei egy nyúlfarknyi tudományos sajtóbejelentésnek. Őszintén megmondva, bennem az a kép alakult ki ezek elolvasása után, hogy bizonyos vonások már kivehetők, de nem látjuk még teljesen tisztán az arcot a maszk mögött.

A három galaxis távolsága jelenleg mindössze a vöröseltolódásuk (távolodási sebességük) alapján ismert, melyet az elmúlt három évtizedben többször is meghatároztak a különböző kutatásiprogramok keretében. Ugyan az egyes értékek között nincs nagyságrendnyi különbség, némileg azonban mégis eltérnek. De hogyan működik a módszer?

A világegyetem tágulásának köszönhetően a galaxisok távolodnak tőlünk, méghozzá annál nagyobb sebességgel, minél nagyobb a távolságuk. Ezt az összefüggést nevezik a csillagászok Hubble-törvénynek. A Doppler-effektus miatt, a távolodó égitest spektrumában a színképvonalak a sebességgel arányosan a vörös szín felé tolódnak. A vöröseltolódást megmérve tehát, kiszámítható a távolodás sebessége. Ebből pedig, az említett Hubble-törvényt felhasználva, következtetni lehet az adott galaxis távolságára. 

Anélkül, hogy pontosan megmagyaráznám – természetesen az olvasó szabadon utánanézhet a fogalmaknak a szakirodalomban -, a továbbiakban ismertetésre kerülő távolság értékek kiszámításánál a kozmológiai korrekcióban a következő értékek kerültek felhasználásra: H = 73.00 km/sec/Mpc, Ωmatter=0.27, Ωvacuum=0.73. Az adatok forrása pedig a NASA/IPAC Extragalactic Database (NED) volt.

Az NGC6769 és NGC6770 radiális sebességük különbsége, vagyis a tőlünk való távolodási sebességük differenciája hozzávetőlegesen 155 km/s, így egymáshoz viszonylag közeli csillagrendszerekről van szó. Mindössze néhány millió fényév választja el őket. A hozzánk közelebbi NGC6769 távolsága 163 millió fényév körüli, míg a némileg távolabbi NGC6770 esetében 168 millió fényév körül szórnak a távolságadatok. Az NGC6771 radiális sebessége azonban már számottevően nagyobb, mint a másik két galaxisé. Körülbelül 530 km/s-mal több, mint az NGC6769-é, és közelítőleg 375 km/s-mal haladja meg az NGC6770-ét. A Hubble-törvény értelmében, így jóval távolabb is kell lennie azoktól. A nagyjából 184 millió fényéves távolságával, az NGC6771 a trió legtávolabbi tagja. Némileg ki is lóg a sorból, mint ezt később látni fogjuk.

NGC6769-70-71-LRGB-20170725-T30-300s-TTK-1arcmin

A galaxisok méretének érzékeltetése céljából, a képen feltüntettem 1 ívperc hosszúságot. Az NGC6769 (jobbra felül) látszólagos mérete 2.3 x 1.5 ívperc, az NGC6770 (balra felül) látszólagos mérete 2.3 x 1.7 ívperc, az NGC6771 (alul) látszólagos mérete 2.3 x 0.5 ívperc. Ha egy másik népszerű amatőrcsillagászati célponthoz, a Gyűrűs-ködhöz (M57) hasonlítjuk ezeket, akkor elmondható, hogy annál a Planetáris ködnél csak alig látszanak nagyobbnak az égen.

A tekintélyes távolságuk az oka annak, hogy ezek a csillagrendszerek apróknak látszanak az égen. A legnagyobb látszólagos kiterjedésük alig haladja meg a 2 ívpercet. Azonban csak látszólag aprók. Távolságuk alapján, átmérőjük 100-130 ezer fényév között mozog, vagyis kiterjedésük a Tejútrendszerünkéhez hasonlatos.

Ma úgy gondolják a kutatók, hogy a nagyobb galaxisok mind ütközések, és összeolvadások révén jöttek létre. Igen, még a Tejútrendszer is. A „galaktikus kannibalizmus” már a kezdetektől fogva fontos szerepet játszott a csillagrendszerek fejlődésében. Noha ezek a kölcsönhatások, összeolvadások emberi időskálán nézve mérhetetlen hosszú ideig zajlanak, a csillagászok abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy népes számú mintán keresztül tanulmányozhatják a Világegyetemet. Éppen ezért is fontos a kölcsönható rendszerek megfigyelése.

A galaxisok közötti gravitációs kölcsönhatások igen viharos események. A másik csillagrendszer keltette árapály erők akár teljesen el is torzítják a galaxisok eredeti alakját. Csillagjaiknak egy része szétszóródhat a galaxisok közötti űrben. De hasonló sorsra juthat a bennük lévő intersztelláris médium is akár. Az árapály erők azonban nem csupán pusztítani képesek, de teremthetnek is. A gázfelhőkben olyan lökéshullámok keletkezhetnek, melynek hatására megindul azok csillagokká tömörülése. Egy új felfokozott csillaggenezis gyakorta két galaxis gravitációs interakciójának vagy éppen összeolvadásának következménye. Ne feledjük, hogy a csillagok között óriási távolságok vannak. Nagyon kicsi annak az esélye, hogy két galaxis összeolvadásakor összeütközzenek. Az intersztelláris anyag esetében már más a helyzet. Azok ütközése a már fentebb említett lökéshullámok kialakulásához vezet. Már amennyiben a galaxisoknak már eleve jelentős gázkészlete volt. Hogy mi a történet folytatása? A spirál galaxisok összeolvadása a mai elképzelések szerint terméketlen elliptikus, vagy éppen lentikuláris galaxisok kialakulásához vezet. Ezekben a csillagkeletkezés szinte teljesen leáll. Az ütközések felmelegíthetik annyira a gázt, hogy az kiszabaduljon a galaxisból, vagy éppen megakadályozza azok összetömörülését (a csillagok keletkezéséhez hideg és kellően sűrű molekuláris gázfelhőkre van szükség). Illetve, a másik lehetőség, hogy szintén az ütközésnek köszönhető heves csillagkeletkezésben egyszerűen felemésztik a gázkészleteiket.

Az éppen folyamatban lévő csillagkeletkezés indikátorai a forró, és ezért kékes színű masszív csillagok tömeges jelenléte. Egy spirál galaxis csillagpopulációját 70%-ban az úgynevezett M típusú, Napunknál is kisebb tömegű, halvány vörös törpe csillagok alkotják (ez az arány 90% az elliptikus galaxisoknál). Azonban hiába nagyobb a kistömegű sárgás-vöröses halvány csillagok aránya, heves csillagkeletkezés esetén oly nagyszámban keletkeznek a csillagok ezeken a területeken, hogy igen magas a forró nagytömegű csillagok száma. A kisebb testvéreiket ezek pedig kékes fényükkel könnyűszerrel túlragyogják. Így végső soron, nekik köszönhetően világítanak a fiatal csillagok halmazai kékes fényfüzérekként a galaxisban. A masszív csillagok azonban tömegüktől függően mindössze néhány millió, vagy néhány tízmillió évig léteznek. (A kisebb tömegű csillagok hosszabb ideig élnek.) Létezésük tehát annak bizonyítéka, hogy legalább az említett időintervallumokon belül intenzív csillagkeletkezés folyt az adott területen. Hasonlóan a fiatal masszív csillagok által ionizált gázfelhők, vagyis a HII régiók vöröses pamacsai is az „éppen zajló” csillagkeletkezés jelei. Nagy távolságok esetén, ahol már távcsövünk felbontása kevés, ezek fénye már gyakorta elvész a kék behemótok ragyogásában.

Elég a három galaxis fotójára egy gyors pillantást vetni, hogy felfedezzük a galaxisok közötti gravitációs kölcsönhatás jegyeit. Ez a legszembetűnőbb az NGC6770 esetében. Magjának és küllőjének fényét ugyan hűvösebb öreg csillagok fénye festi sárgásvöröses színűre, azonban karjai kékes árnyalatúak. Kimondottan a különös megjelenésű egyenes kar, mely a felvételen az NGC6769 felé mutat, szinte hemzseg a fiatal csillaghalmazoktól. De nem ez az egyenes kék kar az egyetlen jele annak, hogy az NGC6770 a múltban gravitációs kölcsönhatásba került szomszédjával. A korongon keresztülhúzódó porsávok is erről tanúskodnak. Ott van továbbá a karon kívüli halvány déli része is, ami azt a benyomást kelti, mintha elszakadni készülne. De az egész NGC6770-et körbevevő háromszög alakú haló is a galaxisok közötti interakció eredménye.

Az NGC6769 megjelenése azonban merőben más kétkarú társához képest. Szakadozott karjai egy belső és egy külső gyűrűt formálnak a kissé kaotikus korongban. Ennek a galaxisnak a külső halója inkább kissé megnyúlt ellipszist formáz. A felvétel alapján olybá tűnik, mintha az NGC6769-ből és az NGC6770-ből is csillagokat és gázt szakított volna ki a gravitációs kölcsönhatás, és ezek éppen valamiféle közös burokká állnának össze a két csillagrendszer körül.

Bár az LRGB felvételen is sejthető, de a kép negatív, és kontrasztnövelt változatán jobban látszik, ahogy halvány „anyaghíd” köti össze az NGC6771 és az NGC6769 galaxisokat. Talán. Elképzelhető, hogy ez csak a perspektíva miatt tűnik így, és a kettőjük tekintélyes távolsága miatt valójában nem is „anyaghídról” van szó. Lehetséges, hogy az egyik galaxishoz tartozó, a galaxisok közötti kölcsönhatás eredményeként létrejött árapálycsóvát látunk a felvételen.

NGC6769-70-71-LRGB-20170725-T30-300s-TTK-neg-crv

Az NGC6769-ről, az NGC6770-ről és az NGC6771-ről készült felvételem negatív, kontrasztnövelt változata. Ezen jobban érzékelhető az NGC6771 háromszög alakú halója, és az NGC6769 és az NGC6771 közötti részen látható árapálycsóva, vagy esetleg anyaghíd. (Eme utóbbit képződményt szinte alig tudtam elválasztani a háttérzajtól. Hosszabb és nagyobb számú expozícióval kellett volna dolgoznom, és akkor talán jobban ki lehetett volna emelni.)

Ahogy már fentebb is írtam az NGC6771 kilóg a sorból. Míg a másik két galaxis színében meghatározók a kékes árnyalatok, addig ennél a galaxisnál ezeknek még csak nyoma sincs. Ebben a csillagrendszerben már rég leállt a csillagok születése, de legalábbis nagyon alacsony a csillagkeletkezési ráta. A kérész életű masszív csillagok már réges-régen kihunytak, s velük tovatűnt a hajdani kékes ragyogás. Vörös és halott (az angol nyelvű szakirodalomban használatos „red and dead” után). Az NGC6771 lentikuláris galaxis. Ezt a típust gyakran átmenetnek szokták tekinteni a spirál és az elliptikus galaxisok között. A lentikuláris galaxisok alapvetően diszk alakúak akárcsak a spirál galaxisok. Nincsenek azonban spirálkarjaik, a korongban nem figyelhetők meg határozott struktúrák. Jellemző rájuk, hogy a központi dudor a galaxis korongjához képest viszonylag nagyméretű, és meghatározó a galaxis felépítése szempontjából. Csekély mennyiségű molekuláris gáz található bennük, ezért nem keletkeznek ma már csillagok ezekben a galaxisokban. 21 cm-es rádióemissziójuk is jelentéktelen, mivel alig van bennük atomos hidrogént tartalmazó intersztelláris anyag. Az ionizált hidrogént tartalmazó HII régiók hiányában Hα sugárzásuk sem számottevő. Eme utóbbi tulajdonságok amúgy az elliptikus galaxisokra is jellemzők, azonban a lentikuláris típusúak porban viszonylag gazdagok. Ezért láthatunk a majdnem teljesen az élével felénk forduló NGC6771 korongjának síkjában markáns porsávot.

Most pedig arra kérem az olvasót, hogy fókuszáljon az NGC6771 közepére. Ha ezt megteszi, akkor észlelhet benne egy tünékeny X alakú struktúrát. Bevallom, hogy ez volt az egyik oka annak, amiért ezeket a galaxisokat választottam célpontnak. De mi is ez? Mi ez a misztikus „X”?

Először is ismerkedjünk meg kettő, a csillagászati megfigyeléseken alapuló felismeréssel.

A Hubble Űrtávcső 2000 galaxist magában foglaló felmérése, a Cosmic Evolution Survey (COSMOS) eredményei szerint a múltban kisebb volt a küllős galaxisok aránya a spirális galaxisok között. A mai univerzumban a spirál galaxisok körülbelül 65% rendelkezik küllős szerkezettel, míg a múltban ez az arány, mindössze 20% volt. 7 milliárd év alatt megháromszorozódott a számuk. A küllős felépítés, nem kizárólag a spirális csillagrendszerek kiváltsága, küllőt lentikuláris galaxisokban is szép számmal megfigyelhetünk. Megjegyzem, hogy sajnálatos módon a lentikulárisok küllőinek alapos vizsgálata viszonylag elhanyagolt terület.

A másik tapasztalat, hogy az éléről látszó korong alakú galaxisok (disc galaxies) központi dudorja (bulge) gyakorta szögletes (boxy), vagy éppen földimogyoróra hasonlít (peanut-shaped), de nem ritka, hogy az NGC6771-hez hasonlóan, „X” alakú derengés figyelhető meg bennük.

A szakemberek többsége ma úgy véli, hogy a korong alakú galaxisokban, vagyis a spirálisokban és a lentikulárisokban idővel törvényszerű a küllő kialakulása. A küllős szerkezet megjelenése e galaxisok dinamikus fejlődésének egyik természetes állomása. Az elméleti megfontolások mellet, a numerikus szimulációk is megerősíteni látszanak azt az elképzelést, hogy a csillagok mozgásának a galaxis síkjára merőleges oszcillációja (a csillagok pályája felülről, majd alulról keresztezik a galaxis síkját, mintha pillangó úszók lennének egy kozmikus medencében) és a küllő forgása között rezonancia lép fel. A szakirodalomban ezt vertikális rezonanciának nevezik. Ez analóg a Lindblad rezonanciával. A kutatók úgy vélik, hogy egészen pontosan 2:1 vertikális rezonanciáról van szó, vagyis két oszcilláció történik rotációs periódusonként. Ahol a rezonancia fellép, ott a csillagok a küllő pozíciójához képest ugyanott kezdik keresztezni a galaxis síkját, pályájuk igazodik a küllőhöz.

Nearly Periodic Orbits - comp4-cut1

Az ábra a küllő forgásával 2:1 vertikális rezonanciában lévő csillagok pályáját szemlélteti különböző galaktikus vetületekben. Figyeljük meg a baloldali diagramon (zöld görbe), hogy a korong síkjára merőleges vetülete a nagyjából periodikus csillagpályának (xz sík) banánhoz hasonló formát rajzol ki. Az ábrán a „banán alakú” pályák két lehetséges konfigurációját (két fekete görbe) is külön feltüntettem (az xz síkban). Az egyik „banán” „két vége” a galaxis korongjának síkja alatt, míg a másiké a fölött van. Az ilyen pályáknak a küllő nagytengelye mentén (az x a küllő nagytengelye, az y a kistengelye) a legnagyobb a dőlés szöge. A jobboldali ábrán látható a vertikális rezonancia következtében módosult csillagpálya (resonant heating), mely többé már közel sem tekinthető periodikusnak. Az ehhez hasonlatos pályákon mozgó csillagok együttes fénye rajzolja ki az éléről látszó galaxisban a központi dudor szögletes vagy éppen a földimogyoró alakját. A földimogyoró forma speciális esete, amikor derengő X-et látunk a galaxis központi régiójában. Az eredeti ábra szerzője: Yu-Jing Qin

A hatás önmagát erősíti. A csillagok egyre magasabbra jutnak a korongból a galaxis síkja fölé (a pályájuk inklinációja megnő) ezeken a részeken. Ahogy az idők folyamán a küllő forgása lassul, vagy éppen a galaxis korongja vastagszik, a rezonancia területe fokozatosan kijjebb húzódik a küllőben. Azok a csillagok, amiken már túlhaladt a rezonancia, továbbra is nagy inklinációjú pályán maradnak, de elvegyülnek a központi dudor csillagai között. Ne feledjük, hogy ezek eredetileg a korongból származnak). Adott időpillanatban ennek hatására azt látjuk a korong síkjával párhuzamos nézetből, hogy a küllő a centrumtól távolodva egyre jobban megvastagodik. Amennyiben, a küllős galaxis korongja az élével fordul felénk, és a küllőre a hosszanti tengelye mentén látunk rá, akkor szögletes alakúnak, amennyiben a hosszanti tengelye merőleges a látóirányunkra (a küllő keresztben áll), akkor földimogyoró alakúnak látjuk a galaktikus dudort.

Fontos megemlíteni egy másik hatást (elképzelést) is. Ennek lényege, hogy a küllőben idővel fellépő instabilitás (bar buckling instability/firehose instability) az, ami a korong csillagait a galaxis síkja fölé emeli, vagy az alá kényszeríti, létrehozva a banán alakú csillagpályákat. A csillagpályák kezdetben kicsiny kitérései a galaxis síkjából idővel felerősödnek. A folyamat hasonló a Kelvin-Helmholtz instabilitáshoz. Azzal analóg módon működik. A numerikus szimulációk viszont azt mutatják, hogy ez inkább a korong megvastagodásában játszik szerepet. A rezonancia sokkal meghatározóbb tényező a szögletes vagy földimogyoró alak kialakításában. Vannak csillagászok, akik azonban ezt vitatják. A jövőbeni megfigyelései majd talán segítenek eldönteni a kérdést.

Remélem, hogy mindenféle hosszabb fejtegetés és matematikai formula nélkül is érthetően sikerült felvázolnom a kedves olvasó számára magát a folyamatot. (A jelenség ennél azért bonyolultabb. A cikk után felsorolt szakirodalomban megtalálhatók a pontos részletek. Nem éreztem szükségét azonban annak, hogy precíz módon minden apró részletre pontosan kitérjek.) Most pedig pörgessük fel az idő kerekét, és néhány percben nézzük meg a sok 100 millió éves időskálán lezajló eseményeket. A következő szimulációk durván 2-3 milliárd évet átfogva mutatják be a küllő kialakulását, fejlődését. Működés közben láthatjuk a korong galaxisokban munkálkodó fentebb ismertetett mechanizmusokat.

A videó a küllő kialakulásának és fejlődésének folyamatát mutatja be. Várjunk türelmesen! 1 perc 20 másodperc környékén láthatóvá válik mindaz, amiről írtam. Szerzők: Fabian Lüghausen, Benoit Famaey, Pavel Kroupa

Hasonló szimuláció (diszk és sötét anyag haló). Figyeljük meg, ahogy a küllő forgása lassul, egyre kijjebb halad a rezonancia, a földimogyoró alak egyre markánsabb  lesz. Szerző: Rubens Machado

A fenti szimuláció kissé döntött nézetben. Figyeljük meg, hogy a küllő miként vastagszik meg, és miként emelkednek ki a csillagok a két átellenes végén, hogyan születik meg az „X”. Szerző: Rubens Machado

Az előbb tehát csak tömören és mindössze vázlatosan ismertetett elképzelés mögött sok-sok elméleti munka, szimuláció és nem utolsó sorban megfigyelés áll. Gondoljunk csak bele, hogy a központi dudor megfigyelésének az kedvez, ha nagyjából éléről vizsgálhatjuk a galaxist, míg a küllő tanulmányozását inkább a hozzávetőleg merőleges rálátás segíti. Ritka kivételek akadnak. Például a korábban általam fotózott NGC7582 galaxis ilyen, ahol a közeli infravörös tartományban (K Band) előbukkan a központi dudor is. Ebben az esetben a küllő és a földimogyoró alakú dudor egyszerre tanulmányozható.

Alapvetően tehát nem voltak könnyű helyzetben a megfigyelő csillagászok. Azonban, mára nem igazán fér kétség ahhoz, hogy kapcsolat van a küllők és a szögletes, illetve a földimogyoró alakú központi dudor között. Legfeljebb a pontos hatásmechanizmusok terén akadnak még kérdések.

Az NGC6771-ben tehát azért látjuk a derengő „X”-et, mert ez a lentikuláris galaxis küllős. Bizonyára impozáns látványt nyújtana, ha a korongja felől látnánk rá. Hogy milyen lenne pontosan? Talán hasonlítana az NGC936-hoz.

NGC 936

A 8.2 m tükörátmérőjű VLT-vel (Very Large Telescope) és B, V, R, I szélessávú szűrőkkel készült felvétel az NGC936 küllős lentikuláris galaxisról. Az NGC6771 is hasonlóan festene, ha korongjára körülbelül merőlegesen látnák rá. Forrás: ESO (Cerro Paranal, Chile)

A Földünkhöz sokkal közelebb is találhatunk azonban olyan galaxist, melynek központi dudorjában szintén megfigyelhető az NGC6771-hez hasonló X alakú mintázat. Ez a Tejútrendszerünk, ami szintén küllős galaxis. Ellentétben az NGC6771-gyel, a saját csillagrendszerünk spirális és nem lentikuláris. Még tekintélyes mennyiségű hideg hidrogén gázfelhő található benne. A Tejútrendszerben évente 1-3 naptömegnyi csillag keletkezik. A spirál karok mentén pedig hemzsegnek a csillagkeletkezési régiók. El kell keserítenem az olvasót, ha arra számít, hogy csak úgy kisétál a sötét ég alá, és némi szemszoktatás után a galaxisunk centruma felé tekint, majd egyszerűen meglátja a „misztikus X-et”. Hasonlóan az „X” amatőrtávcsöves fotózása is lehetetlen. Sokáig mindössze megfigyelési adatok alapján sejtették a létezését, és „szemmel láthatóvá tenni” is csak ügyes trükkel sikerült. A WISE infravörös űrtávcső egész égre kiterjedő megfigyeléseiből a csillagászok kivonták a szimulációkból előállított szimmetrikus dudor csillagait. Vagyis az eredeti WISE képből levonták az elméleti modellek adta, a szimmetrikus dudorban feltételezett csillageloszlást.

MilkyWay-X-in-the-bulge-m

MilkyWay-X-in-the-bulge-explain

A Tejútrendszer központi részén is láthatóvá tehető az X alakú struktúra, ám ehhez a korábban ismertetett módszerre van szükség. Forrás: Credits: NASA/JPL-Caltech/D.Lang

Most már a kedves olvasó is tudja, mit is rejt a maszk: a három galaxis evolúciójának meghatározott pillanatát. Hogy számomra, aki amatőrcsillagász vagyok mitől annyira érdekesek ezek a galaxisok? Hiszen erről szólt az egész cikk! Mivel életem csupán egy szempillantás e kozmikus folyamatok időskáláján, így nincs más választásom, mint újabb és újabb kölcsönható galaxisok felkeresése az égbolton. Akadnak még jelöltek bőven, így folytatás következik.

Felhasznált irodalom:

H. Arp, B. F. Madore and W. Roberton: A Catalogue of Southern Peculiar Galaxies and Associations

Wolfgang Steinicke, Richard Jakiel: Galaxies and How to Observe Them (ISBN 978-1-84628-699-5)

Michael König , Stefan Binnewies: The Cambridge Photographic Atlas of Galaxies (ISBN 978-1107189485)

Gordon, Scott Douglas: Radio studies of southern interacting galaxies

Oddone, M.; Díaz, R.; Carranza, G.; Goldes, G.: El trío de galaxias en Pavo

Kartik Sheth, Debra Meloy Elmegreen, Bruce G. Elmegreen, Peter Capak, Roberto G. Abraham, E. Athanassoula, Richard S. Ellis, Bahram Mobasher, Mara Salvato, Eva Schinnerer, Nicholas Z. Scoville, Lori Spalsbury, Linda Strubbe, Marcella Carollo, Michael Rich, Andrew A. West: Evolution of the Bar Fraction in COSMOS: Quantifying the Assembly of the Hubble Sequence

Francoise COMBES, Patrick Boissé, Alain Mazure, Alain Blanchard: Galaxies and Cosmology (ISBN 978-3540419273)

Alice C. Quillen, Ivan Minchev, Sanjib Sharma, Yu-Jing Qin, Paola Di Matteo: A Vertical Resonance Heating Model for X- or Peanut-Shaped Galactic Bulges

Fabian Lüghausen, Benoit Famaey, Pavel Kroupa: Phantom of RAMSES (POR): A new Milgromian dynamics N-body code

Oscar A. Gonzalez, Victor P. Debattista, Melissa Ness, Peter Erwin, Dimitri A. Gadotti: Peanut-shaped metallicity distributions in bulges of edge-on galaxies: the case of NGC 4710

WISE sajtóhír: X Marks the Spot for Milky Way Formation

Egyéb adatok: NED és SIMBAD adatbázisok