A Mare Imbrium északkeleti-keleti régiója

Hold-Mare_Imbrium_NE-20160118-Polaris_20L-TTK

A Mare Imbrium északkeleti-keleti régiója a Hold 71%-os megvilágítottságánál – 2016-01-18 21:18 CET (20:18 UT) – Budapest, Polaris Csillagvizsgáló

200/2470 refraktor (D&G akromát), Fornax 51 mechanika

ASI 120MM monokróm kamera, ProPlanet-742 CCD szűrő

A felvétel direktfókuszban készült. 4532 képkockából a 300 legjobb került felhasználásra. Expozíciós idő: 0.026407s, Gain=61, Gamma=25

(A nagyobb mérethez, kattintson a képre. A felvétel teljes méretben, ezt követően, a kis zöld nyíl megnyomásával tekinthető meg.)

A vacsora már rég elmúlt. Annak is inkább csak szemlélője voltam, mivel két kisebbik gyermekem jobbról és balról tátogva követelte a jussát. Bár lenne mindig így! Odakint hideg téli éjszaka volt. Ilyenkor minden olyan távolinak tűnik. Mintha a csillagok és a Hold is messzebbről nézne le ránk. Hagytam, hogy a természet nevű bűvész elkápráztasson, és mit sem törődtem racionális énemmel, mely tudta, hogy ez az egész csak illúzió. Feltámadt bennem a vágy, hogy ne csak ott ácsorogjak. Talán ilyenkor is van valaki a Polaris Csillagvizsgálóban. Lehet, hogy más amatőrcsillagászok ezekben a pillanatokban is ott fürkészik az eget? Akár észlelhetnénk közösen is! Nem lepődtem meg, hogy Attila most is ott volt. Van dolog az MCSE ügyeivel bőven.

Percekkel a telefonhívás után már befelé autóztam a városba. A fényszórók vakító sugarai mögé bújva mindenki kifelé tartott Budapestről. Ahogy fogytak a kilométerek, egyre jobban elhatalmasodott rajtam az észlelés előtti izgalom szokásos kellemes érzése. Vajon a kupola alatt álló távcső, s az ég milyen élményekkel ajándékoz meg ma este? Szerencsével járok? Az is elkél bizony.

Hamar elértem Óbudát. A csillagvizsgáló előtti parkolóban csak egyetlen autó árválkodott a holdfényben. Aznap nem volt bemutatás a látogatóknak, és a -8 °C-ban a sportpálya sem volt hangos a focizóktól.  Csak a Bécsi út tompa moraja törte meg a csendet. Évek alatt elszoktam már Budapest éjszakáitól. Mindig ott az állandó zaj, mely régen fel sem tűnt, pedig „ideiglenesen” közel két évtizedet éltem itt.

Az alkalmanként távcsövekkel tűzdelt, és lelkes emberektől nyüzsgő terasz most üresen állt, elhagyatottnak tűnt. A kupola zárva volt. Pici csalódottságot éreztem, mert úgy képzeltem, hogy egy ilyen derült éjszakán nemcsak két amatőrrel futok majd össze itt. Persze tudom, hogy a világ és vele együtt az én életem is megváltozott. Ezen tűnődtem, miközben a kupolába léptem. A sötétben a távcső tekintélyt parancsolóan magasodott fölém. Igen, ez egy műszer. Félreértés ne essék, a saját távcsövemet is roppant mód szeretem, azt azonban egyedül is elbírom, hiányzik belőle a Polaris főműszerére jellemző szigorúság. A kupolarés nyitására szolgáló fémkerék iszonyúan hidegnek tűnt. A kesztyű otthon maradt. Még szerencse, hogy a forgatásra szolgáló rudazat a látogatók testi épsége miatt borítást kapott. Percekkel később, az ismerősen duruzsoló mechanika már a Hold irányába mozgatta a tubust.

A nyugodtság csapnivaló volt, de ezt már otthonról elindulva is sejtettem. Egy-egy pillanatra csillapodott csak le a légkör hullámzása, máskor meg inkább forrt, mint a lúg. Ennek ellenére, majdnem két órát töltöttem a kupolában, s csendes magányomban bóklásztam a Hold felszínén. Először okuláron keresztül szemlélődtem, majd később a magammal hozott ASI120MM bolygókamrával próbáltam felvételt készíteni direktfókuszban. Végig arra vártam, hogy egyszer csak jobbra fordul majd a légkör állapota, de nem így lett. Kezdtem fázni, és lassan ideje volt már hazaindulni. Mielőtt bezártam volna a kupolát, még beállítottam egy felvételt. A fenti kép ennek a videónak a feldolgozásával készült.

Moon_map_for_Plato_and_others_01-m6

A felvételem a Hold kiemelt területéről készült.

A cél a Hold legnagyobb becsapódási medencéjének, a Mare Imbriumnak (Esők Tengere) az északkeleti-keleti régiója volt. A 3.85 milliárd évvel ezelőtti iszonytató erejű ütközés hatalmas mélyedést vájt a felszínbe, ezzel egyetemben pedig, a becsapódás energiája három koncentrikus gyűrűshegységet emelt a magasba. A nagyjából 100 millió évvel később felerősödő vulkáni tevékenység később bazalttal töltött fel az alacsonyabban fekvő területeket. (Erről, és magáról a Mare Imbriumról korábban már részletesebben is írtam.). Ennek, és az időközben az egész Naprendszerben lecsökkenő bombázási tevékenységnek köszönhetően, a holdi világosabb felföldekhez képest kráterekben viszonylag szegény a Mare Imbrium. Látnivaló viszont akad így is bőven.

Hold-Mare_Imbrium_NE-20160118-Polaris_20L-TTK-label04b

A felvételen látható főbb alakzatok a teljesség igénye nélkül. (A felszín orientációja a képen: észak felül, kelet jobbra.)

A 109 km-es Plato a kép északi (felső) részén már kisebb távcsővel is impozáns látványt nyújt, de akár binokulárral is megpillantható. Kora 3.84 milliárd év, alig fiatalabb a Mare Imbrium-nál. Valaha ez a kráter is rendelkezett központi csúccsal, melynek magasságát a hasonló méretű holdi kráterekből kiindulva a csillagászok körülbelül 2.2 km-re saccolják, de a láva később a Plato-t is feltöltötte, s napjainkban mindössze apró kráterek pettyezik a sötét felszínt. Ezek remekül próbára teszik a távcsövet és az észlelőt egyaránt. És akkor még nem is beszéltünk a légköri nyugodtságról, melyek könnyen elmossák a részleteket. A Plato egy remek példája a fallal övezett síkságnak (walled plains) vagy más néven sík aljzatú kráternek. Definíció szerint a 60 km és 300 km közötti központi csúccsal nem rendelkező lapos felszínű krátereket illetik ezzel az elnevezéssel. A Plato belsejében a keleti sáncfal vetette árnyékot megfigyelve látszik, hogy annak magassága változó. A csúcsok 1500, 1800, 2400 méterre törnek fel. A nyugati oldal látványossága a falról leszakadt nagyjából háromszögletű hatalmas tömb. Magát a krátert, a korábban említette koncentrikus gyűrűshegység fogja közre, pontosabban azok tetején helyezkedik el. A kráter felszín 500 méterrel magasodik a Mare Imbrium síksága fölé. (Viszont 100 méterrel alacsonyabban van, mint a tőle északra lévő, a felvételemen nem látható Mare Frigorisé).

A Plato különleges abból a szempontból is, hogy innen jelentették a legtöbb LTP-t (lunar transient phenomenon). Az elnevezés olyan rövid lefolyású jelenségeket takar, melyek során a Hold felszíne egy adott ponton felfényesedik, elsötétül, vagy éppen elszíneződik. Mivel az LTP-k rövid életűek, és a felszín adott pontján többé nem ismétlődnek meg, így máig nem teljesen tisztázott mibenlétük. Nem könnyű a teóriákat ellenőrizni. Alapvetően négy csoportba oszthatóak a magyarázatok: okozhatják a felszín alól feltörő gázok, okozhatja becsapódás, elektrosztatikus jelenség a Holdon, és bizony a kedvezőtlen megfigyelési viszonyok is (a földi légkör hatása).

A Plato közelében található 87 Km-es rianás rendszertől, melyet összefoglaló néven csak Rimae Plato-nak hívnak, indul a Montes Alpes (Alpok-hegység), melyet délen a Promontorium Agassiz (Agassiz hegycsúcs) zár le. Maga a hegység több száz csúcs csoportja, melyek jellemzően 1500-2400 méter magasak, a Mont Blanc legmagasabb pontja azonban a 3650 métert is eléri.

A Montes Alpes-t a körülbelül 166 Km hosszan elnyúló Vallis Alpes (Aplesi-völgy) vágja szinte ketté. A völgy aránylag könnyen megfigyelhető, hisz legnagyobb szélessége 10-12 Km, viszont az alján végighúzódó rianás, és a rianásnál lévő apró kráterecskék már nagyobb kihívást jelentenek. A Vallis Alpes egy lávával feltöltött graben. De mi is az a graben? A Holdon a rianásoknak két típusáról beszélhetünk keletkezésük szerint. Az egyik típus tagjai a vulkanikus eredetűek. Ezek a felszínen kanyargó néhai lávacsatornák. A másik típusba a tektonikus eredetűek tartoznak. Eme utóbbi típuson belül még további két csoport különböztethető meg: az íves és az egyenes rianások. Az íves rianások gyakran többedmagukban, egymással nagyjából párhuzamosan figyelhetőek meg a holdbéli tengerek szélén. Kialakulásuk annak köszönhető, hogy a vulkanikus tevékenység következtében fokozatosan feltöltődő becsapódási medence a plusz tömeg alatt megsüllyedt, és a már előzőleg megszilárdult lávarétegek elmozdultak, megcsúsztak a süppedés irányába. Az egyenes rianások viszont két terület közötti széthúzó erők hatására alakultak ki. Amennyiben ezen erőhatásoknak köszönhetően megsüllyedt az egyik oldal, akkor vetődésről beszélünk. Amikor azonban a két terület közötti rész süllyedt meg, akkor grabenről (a graben német szó árkot jelent). Az Imbrium medencét kialakító becsapódás, több törést hozott létre a Hold kérgén. A Vallis Alpes grabenje tulajdonképpen egy ilyen törésnek köszönheti létét. Megjegyzem, hogy az Autolycustól délkeletre található Rimae Fresnel szintén grabenek sorozata, melyeket nagyobb testvérükhöz hasonlóan szintén a tektonikus erők hozták létre az Imbrium medencében.

A Montes Teneriffe, a Mons Pico, a Montes Spitzbergen a Mare Imbrium-ot létrehozó becsapódáskor keletkezett legbelső gyűrűshegy maradványai. Ezeket magasságuknak köszönhetően nem öntött el a láva. A Mons Pico a 2400 métert is eléri, de a Montes Teneriffe Epsilon sem marad el messze tőle, a maga 2300 méterével.

A Cassini lávával elárasztott 57 km átmérőjű kráterét, akkor érdemes igazán megfigyelni, amikor még nincs túlságosan messze a terminátortól. Ahogy a Nap egyre magasabbra emelkedik, a Cassini szinte beleolvad a környezetébe. A becsapódáskor kidobódott törmeléket oly magasra halmozódott körülötte, hogy azt a forró bazalt nem lepte el, mindez a kráternek igen különös viaszpecsét jelleget kölcsönöz. Érdekes továbbá, hogy míg a keleti kráterperem 1200 méter magas, addig a nyugati oldalon alig 450 méter. Sőt, helyenként alig éri el a 250 métert. Érdemes hát felkeresni nemcsak növekvő, de csökkenő holdfázisnál is.

A Cassini belsejében két nagyobb méretű kráter is helyet foglal. A Cassini A 17 km, míg a Cassini B 9 km átmérőjű.  A Cassini A nem egyszerűen csak egy mosdótál alakú mélyedés, ahogy az a fotómon is látszik. Belsejében az árnyék patkó alakban öleli körül a magasabban fekvő régiót, mely inkább fogyatkozó fázisánál mutatja meg jobban magát. A Cassini A és a Cassini B között a figyelmes szemlélő alacsonyabb hegycsúcsokat is észrevehet.

A 25 km-es Theaetetus merőben más, mint az eddig ismertetett kráterek. Már a képem is árulkodik arról, hogy igen mély. A kráterfenék 1500 méterrel fekszik a környező vidék szintje alatt. A jól érzékelhetően poligonális sáncfalak pedig 2000 méterrel magasodnak az alja fölé. A Theaetetus-ban és környékén is többször megfigyeltek már LTP-t.

Az Aristillus szinte vonzza a tekintet. Az 55 km-es átmérőjű kráter körül, a becsapódáskor kidobódott anyag „rajzolta” sugaras mintázat látható. Mindez arról árulkodik, hogy a becsapódás a Mare Imbriumot feltöltő vulkáni tevékenység után történt. Vizsgálatok szerint, a kráter a Hold Eratoszthenészi korszakának vége felé, 1.3 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. (Régebben fiatalabbnak gondolták.) Az Aristillus az ALPO fényes sugarú kráterek listáján (Association of Lunar & Planetary Observers – list of bright ray craters) is szerepel, ahonnan kedvünkre válogathatunk, amennyiben más hasonszőrű krátereket is szeretnénk megfigyelni. Remek kis észlelési program. E kráter sáncfala igen érdekes szerkezetű. Külső felén több kanyon is megfigyelhető. Hullámos, mintha rétegek rakódtak volna egymásra. A belső kráterfal nyugaton 3500 méteres, keleten 2700 méteres magasságból teraszosan ereszkedik alá, egészen 1000 méterrel a környezet szintje alá. A masszív központi csúcs több hegyből és platóból áll. Roppant látványos.

Az Aristillus déli szomszédja az Autolycus 2.1 milliárd éves korával ugyancsak fiatalabb, mint az Esők Tengere. A 39 km átmérőjű kráter vékony sáncfala 2700 méter magas, és belül enyhén teraszos. A kráterben nem található meghatározó központi csúcsot.

A 83 km-es Archimedest a Platohoz hasonlóan szintén láva töltötte fel. Legmélyebb területei is mindössze csak 150-180 méterrel vannak a Mare Imbrium szintje alatt. A sötét kráterbelsőn első pillantásra apró krátereken kívül talán semmi más nem tűnik fel a megfigyelőnek. Azonban alaposabban szemügyre véve azt, világosabb sugarak fedezhetőek fel rajta. Valószínűsíthető, hogy a mintázatot az Autolycust létrehozó becsapódás által kidobódott anyag festette az Archimedes padlójára. A kráter vastag sáncfalai átlagosan 1200 méterrel magasodnak a sötét talapzat fölé, de a délnyugati részen ez az érték a 2100 métert is eléri. A teraszos, kanyonokkal szabdalt kráterfalban hosszasan el lehet gyönyörködni. Ennél a megvilágításnál a külső falnak talán a délnyugati része a legizgalmasabb, ami a krátert a Montes Archimedeshez kapcsolja (a hegységnek mindössze csak az északkeleti régiója látszik a fotón). Legalább ilyen érdekes a valaha Archimedes A-nak hívott Bancroftot és a Montes Archimedest összekötőt vastag bemélyedés, melyben apró kráterek fedezhetőek fel. De a tál alakú Bancroft közelében, délnyugatra megfigyelhető két rianásról sem érdemes megfeledkezni.

Hold-Apollo15-AS15-M-1541

Az Archimedes-Aristillus-Autolycus háromszög az Apollo 15 parancsnoki/szerviz moduljából készült (45 éves!) fotón. Az Archimedes és az Autolycus között csapódott a felszínbe a Szovjetunió által épített Luna 2 1959. szeptember 13-án. Ez volt az első ember alkotta szerkezet, mely elérte a Hold felszínét. Kép forrása: Lunar and Planetary Institute

A fentiekben röviden volt már szó az Imbrium becsapódási medencéről, hegyekről, kráterekről, különböző rianásokról. A felvételen még egy geológiai formáció képviselteti magát, amit szeretnék mindenképpen megemlíteni. A dómok holdbéli pajzsvulkánok, melyek földi társaikhoz hasonlóan jöttek létre. Szinte csak a mélyből feltört, kevés szilícium-dioxidot tartalmazó, kis viszkozitású és később megszilárdult lávából épülnek fel. Ellentétben a réteg vulkánokkal, melyek vulkáni hamu és megszilárdult viszkózus láva keverékéből állnak. Mivel a dómok lávája viszonylag híg volt, így az egyszerűen csak túlfolyt a vulkán tetején lévő lávató peremén, majd pedig lefolyt a hegyoldalon, és nagy területen szétterült mielőtt megszilárdult volna. Az újabb, és újabb egymásra épülő lávarétegek idővel létrehozták a ma megfigyelhető pajzsformát. A dómok tehát nagy alapterületükhöz képest viszonylag alacsonyak. Jellemzően 3-20 km átmérőjűek, azonban a legnagyobbak magassága is mindössze néhány száz méter. Egy részüknek a tetején kráter is megfigyelhető. Mivel nem túl magas objektumokról van szó, így inkább súrolófényben érdemes rájuk vadászni, vagyis amikor a terminátortól nincsenek túlságosan messze.

Ugye emlékszik még az olvasó, hogy mondtam az elején: szerencsére is szükség van. Nos, bizonyos értelemben szerencsém is volt. Az ASI120MM kamera amúgy kis érzékelője még éppen megfelelő méretű látómezőt adott a Polaris refraktorával (direktfókuszban), és így a Beer krátertől délre fekvő dómot egyetlen közös képen örökíthettem meg a fentebb ismertetett objektumokkal. A képen látható dóm különlegessége, hogy az elsők egyike, amit sikerült anno megfigyelnem, idestova lassan már három évtizede. Még az első Ráktanyán tartott nyári észlelőtáborok egyikén, kezdő amatőrcsillagászként halottam először Kocsis Antaltól a dómokról. Anti már akkor is megszállottja volt a Holdnak, és mindenkit biztatott ezen alakzatok észlelésére. Kaptam pár tippet, hogy melyiket merre, és mikor érdemes keresni. Otthon aztán az 150/1250-es első Newton távcsövemmel elkezdtem felkeresni ezeket. Volt, amit megtaláltam, de néhányra nem leltem rá. Ej, mennyire nem volt könnyű akkoriban jó minőségű térképhez hozzájutni! A világ mára nagyot fordult, de az észlelés öröme számomra még mindig a régi.

Felhasznált irodalom és külső internetes források:

Peter T. Wlasuk: Observing the Moon

Antonin Rükl: A Hold atlasza

J.A. Grier, A.S. McEwen, P.G. Lucey, R.G. Strom, M. Milazzo: Relative Ages of Large Rayed Lunar Craters – Implications

USGS: Astrogeology Science Center

Lunar and Planetary Institute

THE MOON WIKI

Mare Imbrium – Az Imbrium medence gyűrűi

hold-20140311-ttk

Mare Imbrium 79%-os megvilágítottságánál – 2014-03-11 – Göd – 4 x 1000 x 0.008576  sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 10mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Ez a Mare Imbrium-ot, vagyis magyarul az Esők tengerét ábrázoló képet egy befejezetlen mozaik felvétel 4 darabjából raktam össze. A Hold mozaikot azért nem fejeztem be, mert nem ítéltem kellően nyugodtan a légkört igazán jó minőségű felvételek készítéséhez, így leszereltem a kamrát és inkább csak az okuláron keresztül nézelődtem. A felvételek 2014. március 11. 21:18 (20:18 UT) és 21:23 (20:23 UT) között készültek égi kísérőnk 79%-os megvilágítottságánál.

A képet mégis összeraktam, hogy a Hold egy olyan érdekességét mesélhessem el általa, aminek vizuális megfigyelésével töltöttem az időmet az okuláron keresztül. Látni fogjuk, hogy ehhez nem is kell hatalmas felbontás, és elég egy kisebb méretű távcső.

Aznap este a Mare Imbrium ragadta meg a tekintetemet, mely a Hold legnagyobb becsapódási medencéje a maga 1146 Km-es átmérőjével. Csak az Oceanus Procellarum formációja nagyobb a Holdon, azonban bár az is bazalttal elöntött, nem becsapódási medence. A Mare Imbrium méretével a Naprendszer égitestein található becsapódási képződmények között is ott található az élmezőnyben.

Azt már tudjuk, hogy hatalmas. Mégis mennyire és mihez képest? Kiindulásként hasonlítsuk magához a Holdhoz, melynek sugara 1738 Km, és egyenlítőjének kerülete 10920 Km. Bár a Mare Imbrium nem a Hold egyenlítőjénél helyezkedik el, de ebből már sejthető, hogy impozáns a mérete. Azonban egy képnél semmi sem szemléleti jobban az arányokat. Egyik korábbi felvételem a Hold 76%-os megvilágítottságnál készült, ahol a Mare Imbrium már jelentős része napfényben fürdőzött.

hold-20140110-ttk

A Hold 76%-os megvilágítottságnál – 2014-01-10 – Göd – 22 x 1000 x 0.001134  sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 21mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Látható, hogy a Hold mindig felénk néző oldalán milyen nagy is ez a sebhely, legalábbis annak a méretéhez képest. De mekkora lenne itt a Földön? Milyen geográfiai alakzattal mérhető össze?

fold_es_a_hold_merete2_felirat

A kép a Föld és Hold méreteinek arányát ábrázolja, melyen a Mare Imbrium is látható. (Az eredeti kép a wikimedia.org oldalról származik.)

A Hold egyenlítői sugara csak  27%-a a Föld egyenlítői sugarának, amely 6378 Km. A fenti ábra jól szemlélteti az arányokat, melyen a Föld és a Hold látható, a Mare Imbrium-ot pedig külön megjelöltem. Amennyiben ez a becsapódási medence a Földünket díszítené, akkor bizonyára meghatározó alakzata lenne, és külön névvel is illetnénk. Ez a bazalttal feltöltött hatalmas terület akkora, hogy az Ibériai-félsziget bőven elférne benne. Most már láthatjuk, hogy mekkora területet is vizsgálunk távcsövünkkel, amikor azt a Holdra szegezzük.

Eme tenger nevét viseli a Hold egyik geológiai korszaka, melyet Imbrium-korszaknak neveznek. Ez a periódus 3.85 milliárd évvel ezelőtt kezdődött és 3.2 milliárd évvel ezelőtt ért véget. A korszakot az a hatalmas ütközés nyitotta meg, melynek keretében maga a hatalmas Imbrium medence kialakult. A korszak végét pedig a felvételem alján (délen), a medence peremén található, nagyméretű Eratoszthenész kráter kialakulása zárta. Durván félmilliárd év különbség a látómezőben, izgalmas! Eközben a Földön megjelent az élet. A Mare Imbrium-ot létrehozó becsapódás után párszáz millió évvel, a felerősödő vulkáni aktivitásnak köszönhetően, a feltörő bazalt kitöltötte a medencét, létrehozva így a ma is látható sötét felszínt.

Az Imbrium medence kialakulásakor három koncentrikus gyűrűshegység jött létre. Ezeket a becsapódás iszonyú ereje emelte a magasba. Aznap este azzal töltöttem a holdvilágos ég alatt az időm egy részét, hogy ezeket a képződményeket megfigyeljem. Ezek a felvételemen is nagyszerűen látszanak.

hold-20140311-ttk-labels

A külső gyűrűt alkotó hegységek (sárga):

A Kárpátok hegylánca délen, az Appenninek délkeleten, míg végül következik a Kaukázus keleten. Bár ezúttal a megvilágításból adódóan ez most nem látszott, de az Imbrium medence nyugati oldalát nem zárja le hegység, ott a Mare Imbrium felszíne mintegy „átfolyik” az Oceanus Procellarum területére.

A középső gyűrű (zöld) tagjai:

Ide tartoznak a Plato krátert, és annak környékét körülvevő hegységek. Ezek folytatódnak egészen a Sinus Iridium-ig (Szivárvány-öbölig), pontosabban annak északi faláig (a Jura hegységig), majd tovább délre folytatva a körívet. Ehhez a formációhoz tartozik a Plato-tól ellenkező irányba indulva az Alpok, és az Archimedes körüli hegységek.

A belső gyűrű (ciánkék) tagjai:

A legbelső gyűrűt szinte teljesem ellepte a láva, és csak a magasabb csúcsok azok, amik még manapság is kivehetőek. Ilyen a Sinus Iridium keleti falának a kezdete, a Promontorium Laplace. Tovább haladva a köríven az óramutató járásával megegyező irányba következik a Montes Recti, a Montes Teneriffe, a Mons Pico. Majd innen, némi szünet után a Montes Spitzbergen az ív következő jelentős tagja. Tovább haladva már csak „apróbb” maradványokat figyelhetünk meg. Ilyen például a Mons La Hire délen.

hold-gyurus_szerkezet-mare_imbrium

Koncentrikus gyűrűs szerkezet a Mare Imbrium területén. (A kép W. K. Hartmann és G. P. Kupier – Concentric Structures Surrounding Lunar Basins című művéből származik.)

A Hold becsapódási medencéinek kutatásával sokat foglalkozott a hatvanas években W. K. Hartmann és G. P. Kupier. Engem az egyik ilyen tanulmányuk (W. K. Hartmann, G. P. Kupier – Concentric Structures Surrounding Lunar Basins) inspirált erre a megfigyelésre. Az ő művükből származik a fenti utólag digitalizált kép is.

Miközben nézelődtem és csemegéztem a fenti területek látnivalói között arra gondoltam, hogy jó lenne visszautazni az időben, hogy még a lávaömlés előtt megtekinthessük, milyen is volt ez a koncentrikus háromszoros falú alakzat. Ez természetesen nem lehetséges. Azonban van a Holdon egy másik hatalmas becsapódás okozta képződmény, ami ezt megmutatja számunkra. Ez a Mare Orientale. Mivel a Hold mindig csak az egyik oldalát fordítja felénk, így távcsöveinkkel nem figyelhetjük meg formavilágát teljes valójában. Be kell, hogy érjük most egy a NASA Lunar Reconnaissance Orbiter űreszközéről készítette felvétellel.

mare_orientale_lro

Mare Orientale a NASA LRO (Lunar Reconnaissance Orbiter) felvételén. (A kép a NASA publikus archívumából származik.)

Ez a becsapódási medence nem telt meg annyira bazalttal, mint a Mare Imbrium, így nagyszerűen megfigyelhető a három koncentrikus gyűrűshegység. Valahogy így nézhetett ki nagyjából 3.82 milliárd évvel ezelőtt maga az Imbrium medence is.

Noha ma már elfedi előlünk bizonyos titkait a Mare Imbrium, a múlt nyomai ma is itt vannak előttünk és észrevehetjük, megfigyelhetjük. És lám ezen nyomok megfigyeléséhez nem is kell feltétlenül nagy műszer.

Az olvasó figyelmébe ajánlom még a Mare Nectaris-t és annak környezetének megfigyelését, mely egy másik érdekes becsapódási medence, és ahol csak a legbelső rész töltődött fel bazalttal. Viszont a többszörös koncentrikus szerkezet ott is tetten érhető, ahogy azt az alábbi képen is megfigyelhetjük.

hold-20140308-mare_nectaris-cut-ttk

A Mare Nectaris vidéke a Hold 53%-os megvilágítottságánál az egyik mozaik felvételem darabján.

2014-03-08 – Göd – 1000 x 0.003486  sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 21mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Mint az látható az éjszakai égen a Hold (is) igazán sok érdekességet és felfedezni valót kínál számunkra. Fordítsuk hát távcsövünket felé, és lessük ki titkait.

Vihar előtt – Hold 60%

hold-20131012-200016-ttk

hold-20131012-200016-text

2013-10-12 – Göd – 6 x 1000 x 0.002785 sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

A Hold is egy olyan égitest, aminek tanulmányozásával egyszerűen nem lehet betelni. Igaz, hogy egyfelől egy állandó, ma már nem aktív világ, de a felszíni formációk hihetetlen változatossága mindig újra és újra meglep. A felszíni formációk pedig szinte minden megvilágításnál (fázisnál) újabb arcukat fedik fel.

A felvétel előtt hosszasan gyönyörködtem az okuláron keresztül a Mare Imbrium medencéjében található kráterekben. Az Archimedes szabdalt kráter fala hosszú fűrészes árnyékot vetett annak belsejébe. Tőle délre az Archimedes hegy vonulata és csúcsai magasodtak és fürödtek a felkelő Nap fényében. Ennél a megvilágításnál igen csak látszik, hogy a Mare Imbrium medencéjében mennyire nem sík, és ahol nem egy kráter ütötte seb, vagy egy nagyobb hegység található ott is erek formájában szétfutó kiemelkedések és bemélyedések szabdalják. A hatalmas Plato kráter fala éppen, hogy megvilágított volt, és a Mons Pico és a környék kiemelkedéseinek még csak a csúcsát nyaldosta a napfény. Varázslatos volt a medence délkeleti hegyláncainak árnyéka is. Külön kedvenc élményem volt ebben a vonulatban, a Mons Wolf és a Mons Amperere közötti hegyláncok árnyéka, mely egészen a régi vulkánikus tevékenység emlékeit őrző Wallace-ig vetült.

A Mare Serenitatis medencéje a felvételen is láthatóan nem egységes fényességű. A belső területek kevésbé sötétek, míg a külsőbb régiók azonban sötétebbek, és árnyalatuk megegyezik a tőle délkeletre lévő a Mare Tranquillitatis-t kitöltő bazaltéval. A Mare Serenitatis egyéb érdekességet is rejt azonban. Egy nagyszerű példája az úgynevezett mascon-oknak. A mascon kifejezés a mass concentration szóból származik. Ez a geológia kifejezés olyan területeket jelöl egy égitesten, esetünkben a Holdon, mely valamiféle pozitív gravitációs anomáliával rendelkezik. A Mare Serenitatis a többi Holdon található mascon-hoz hasonlóan (Mare Imbrium, Mare Crisium például) alacsonyabban fekvő területek. A pozitív anomáliához mindemképpen hozzájárul az őket kitöltő vastag bazaltréteg, de ez nem magyaráz meg mindent. Vannak ugyanis olyan medencék is, melyeket bár kitöltött a láva, de mégsem figyelhető meg a pozitív anomália. A Hold mélyebb területeinek (kéreg alsó része és a köpeny) szerkezetének szintén meghatározó szerepe lehet, hogy egy ilyen medence mascon lehessen.

A Mare Serenitatis-tól délnyugatra található a Mare Vaporum. Ennél a fázisnál kitűnően megfigyelhetőek a Hyginus formációk, melyek most számomra együttesen egy északnyugat-délkelet irányba álló patkó benyomását keltették. Még sosem láttam őket így, és nyilván más megvilágításban már nem is lesz patkó alakú. Íme, egy nagyszerű példája annak, hogy miként játszhatnak egy állandósult világ alakzatai napról napra másképpen a képzeletünkkel. A Hyginus kráter azon kevés kráterek egyike a Holdon, melyeket nem becsapódás hozott létre. Vulkánikus aktivitásnak köszönheti létezését.

Innen délre haladva tovább már a felföldek hatalmas kráterei következnek. A terminátor mentén szinte középen következik a Ptolemaeus-Alphonsus-Arzachel hármasa, melyet minden bizonnyal első negyed környékén mindenki megcsodál, aki csak távcsövét a Holdra szegezi. De ezek a kráterek csak indítják azt a sort, mely délre vezet a kráterekkel igencsak szabdalt vidék felé.

Ezen a kellemes hőmérsékletű októberi estén nekem még külön tetszett az ekkor a terminátor közelében trónoló hatalmas Deslandres (235×235 Km) falakkal határolt és kráterekkel szabdalt vidéke. Ez a kráter a Hold felénk néző oldalának második legnagyobb becsapódás által létrehozott formációja (nem számolva természetesen a Hold tengereinek medencéjét). Direkt nem használtam a kráter kifejezést, mert az ilyen becsapódási alakzatoknak egy külön nevet tartanak fent: fallal övezett síkság (walled plains) vagy sík aljzatú kráter. A definíció szerint ezek 60 és 300 Km közötti központi csúccsal nem rendelkező lapos felszínű kráterek.

Lenyűgöző volt a Maginus belseje, melynek keleti sáncfala vastag V alakú árnyékot vetett annak belsejébe, keretezve annak központi csúcsát. A Moretus pedig még délebbre mintegy megkoronázta eme sok szépséget. A kráter sötét belsejéből csak annak központi csúcsa emelkedett ki, és csupán a nyugati sáncfal belseje fürdött már a kelő Nap fényében.

Egy másik megkapó kráteren és környékén is sokáig elidőztem. Ez a viszonylag fiatal Proclus kráter, mely nyugatra helyezkedik el a Mare Crisium-tól.  Gyönyörű volt a legyezőszerűen szétterülő fényes sugárrendszer, mely azonban nem körkörösen terül el a Hold felszínén. A Palus Somni keleti partjára ugyanis már nem terjed ki ez a legyező.

Annyira lenyűgöző volt a Hold számomra, hogy majdnem egy órán keresztül csak barangoltam a felszínén. Gondoltam, hogy megörökítem. Ekkor azonban már sietnem kellett, mert a határ felől közeledő vihar első felhőfoszlányai megérkeztek. Először (és aznap utoljára) direkt fókuszban készítettem 6 felvételt az ASI 120MM kamerámat használva. A rögzített videók egyenként 1000 képkocát tartalmaztak. A felvételnél Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrőt használtam. Ebből a 6 képből készült a végső mozaik. Sajnos okulár projekcióra már nem volt időm, mert a felhők kezdtek összeállni a Hold irányába. Amire nekiálltam az első feldolgozásoknak 23 óra környékén, addigra az ég is leszakadt égzengés kíséretében. Megérkezett a beígért vihar, de akkor is arra gondoltam, hogy megérte az ég alatt tölteni azt a bő másfél órát, hisz a Hold ma is nagyszerű élményekkel örvendeztetett meg.