A Mare Imbrium északkeleti-keleti régiója

Hold-Mare_Imbrium_NE-20160118-Polaris_20L-TTK

A Mare Imbrium északkeleti-keleti régiója a Hold 71%-os megvilágítottságánál – 2016-01-18 21:18 CET (20:18 UT) – Budapest, Polaris Csillagvizsgáló

200/2470 refraktor (D&G akromát), Fornax 51 mechanika

ASI 120MM monokróm kamera, ProPlanet-742 CCD szűrő

A felvétel direktfókuszban készült. 4532 képkockából a 300 legjobb került felhasználásra. Expozíciós idő: 0.026407s, Gain=61, Gamma=25

(A nagyobb mérethez, kattintson a képre. A felvétel teljes méretben, ezt követően, a kis zöld nyíl megnyomásával tekinthető meg.)

A vacsora már rég elmúlt. Annak is inkább csak szemlélője voltam, mivel két kisebbik gyermekem jobbról és balról tátogva követelte a jussát. Bár lenne mindig így! Odakint hideg téli éjszaka volt. Ilyenkor minden olyan távolinak tűnik. Mintha a csillagok és a Hold is messzebbről nézne le ránk. Hagytam, hogy a természet nevű bűvész elkápráztasson, és mit sem törődtem racionális énemmel, mely tudta, hogy ez az egész csak illúzió. Feltámadt bennem a vágy, hogy ne csak ott ácsorogjak. Talán ilyenkor is van valaki a Polaris Csillagvizsgálóban. Lehet, hogy más amatőrcsillagászok ezekben a pillanatokban is ott fürkészik az eget? Akár észlelhetnénk közösen is! Nem lepődtem meg, hogy Attila most is ott volt. Van dolog az MCSE ügyeivel bőven.

Percekkel a telefonhívás után már befelé autóztam a városba. A fényszórók vakító sugarai mögé bújva mindenki kifelé tartott Budapestről. Ahogy fogytak a kilométerek, egyre jobban elhatalmasodott rajtam az észlelés előtti izgalom szokásos kellemes érzése. Vajon a kupola alatt álló távcső, s az ég milyen élményekkel ajándékoz meg ma este? Szerencsével járok? Az is elkél bizony.

Hamar elértem Óbudát. A csillagvizsgáló előtti parkolóban csak egyetlen autó árválkodott a holdfényben. Aznap nem volt bemutatás a látogatóknak, és a -8 °C-ban a sportpálya sem volt hangos a focizóktól.  Csak a Bécsi út tompa moraja törte meg a csendet. Évek alatt elszoktam már Budapest éjszakáitól. Mindig ott az állandó zaj, mely régen fel sem tűnt, pedig „ideiglenesen” közel két évtizedet éltem itt.

Az alkalmanként távcsövekkel tűzdelt, és lelkes emberektől nyüzsgő terasz most üresen állt, elhagyatottnak tűnt. A kupola zárva volt. Pici csalódottságot éreztem, mert úgy képzeltem, hogy egy ilyen derült éjszakán nemcsak két amatőrrel futok majd össze itt. Persze tudom, hogy a világ és vele együtt az én életem is megváltozott. Ezen tűnődtem, miközben a kupolába léptem. A sötétben a távcső tekintélyt parancsolóan magasodott fölém. Igen, ez egy műszer. Félreértés ne essék, a saját távcsövemet is roppant mód szeretem, azt azonban egyedül is elbírom, hiányzik belőle a Polaris főműszerére jellemző szigorúság. A kupolarés nyitására szolgáló fémkerék iszonyúan hidegnek tűnt. A kesztyű otthon maradt. Még szerencse, hogy a forgatásra szolgáló rudazat a látogatók testi épsége miatt borítást kapott. Percekkel később, az ismerősen duruzsoló mechanika már a Hold irányába mozgatta a tubust.

A nyugodtság csapnivaló volt, de ezt már otthonról elindulva is sejtettem. Egy-egy pillanatra csillapodott csak le a légkör hullámzása, máskor meg inkább forrt, mint a lúg. Ennek ellenére, majdnem két órát töltöttem a kupolában, s csendes magányomban bóklásztam a Hold felszínén. Először okuláron keresztül szemlélődtem, majd később a magammal hozott ASI120MM bolygókamrával próbáltam felvételt készíteni direktfókuszban. Végig arra vártam, hogy egyszer csak jobbra fordul majd a légkör állapota, de nem így lett. Kezdtem fázni, és lassan ideje volt már hazaindulni. Mielőtt bezártam volna a kupolát, még beállítottam egy felvételt. A fenti kép ennek a videónak a feldolgozásával készült.

Moon_map_for_Plato_and_others_01-m6

A felvételem a Hold kiemelt területéről készült.

A cél a Hold legnagyobb becsapódási medencéjének, a Mare Imbriumnak (Esők Tengere) az északkeleti-keleti régiója volt. A 3.85 milliárd évvel ezelőtti iszonytató erejű ütközés hatalmas mélyedést vájt a felszínbe, ezzel egyetemben pedig, a becsapódás energiája három koncentrikus gyűrűshegységet emelt a magasba. A nagyjából 100 millió évvel később felerősödő vulkáni tevékenység később bazalttal töltött fel az alacsonyabban fekvő területeket. (Erről, és magáról a Mare Imbriumról korábban már részletesebben is írtam.). Ennek, és az időközben az egész Naprendszerben lecsökkenő bombázási tevékenységnek köszönhetően, a holdi világosabb felföldekhez képest kráterekben viszonylag szegény a Mare Imbrium. Látnivaló viszont akad így is bőven.

Hold-Mare_Imbrium_NE-20160118-Polaris_20L-TTK-label04b

A felvételen látható főbb alakzatok a teljesség igénye nélkül. (A felszín orientációja a képen: észak felül, kelet jobbra.)

A 109 km-es Plato a kép északi (felső) részén már kisebb távcsővel is impozáns látványt nyújt, de akár binokulárral is megpillantható. Kora 3.84 milliárd év, alig fiatalabb a Mare Imbrium-nál. Valaha ez a kráter is rendelkezett központi csúccsal, melynek magasságát a hasonló méretű holdi kráterekből kiindulva a csillagászok körülbelül 2.2 km-re saccolják, de a láva később a Plato-t is feltöltötte, s napjainkban mindössze apró kráterek pettyezik a sötét felszínt. Ezek remekül próbára teszik a távcsövet és az észlelőt egyaránt. És akkor még nem is beszéltünk a légköri nyugodtságról, melyek könnyen elmossák a részleteket. A Plato egy remek példája a fallal övezett síkságnak (walled plains) vagy más néven sík aljzatú kráternek. Definíció szerint a 60 km és 300 km közötti központi csúccsal nem rendelkező lapos felszínű krátereket illetik ezzel az elnevezéssel. A Plato belsejében a keleti sáncfal vetette árnyékot megfigyelve látszik, hogy annak magassága változó. A csúcsok 1500, 1800, 2400 méterre törnek fel. A nyugati oldal látványossága a falról leszakadt nagyjából háromszögletű hatalmas tömb. Magát a krátert, a korábban említette koncentrikus gyűrűshegység fogja közre, pontosabban azok tetején helyezkedik el. A kráter felszín 500 méterrel magasodik a Mare Imbrium síksága fölé. (Viszont 100 méterrel alacsonyabban van, mint a tőle északra lévő, a felvételemen nem látható Mare Frigorisé).

A Plato különleges abból a szempontból is, hogy innen jelentették a legtöbb LTP-t (lunar transient phenomenon). Az elnevezés olyan rövid lefolyású jelenségeket takar, melyek során a Hold felszíne egy adott ponton felfényesedik, elsötétül, vagy éppen elszíneződik. Mivel az LTP-k rövid életűek, és a felszín adott pontján többé nem ismétlődnek meg, így máig nem teljesen tisztázott mibenlétük. Nem könnyű a teóriákat ellenőrizni. Alapvetően négy csoportba oszthatóak a magyarázatok: okozhatják a felszín alól feltörő gázok, okozhatja becsapódás, elektrosztatikus jelenség a Holdon, és bizony a kedvezőtlen megfigyelési viszonyok is (a földi légkör hatása).

A Plato közelében található 87 Km-es rianás rendszertől, melyet összefoglaló néven csak Rimae Plato-nak hívnak, indul a Montes Alpes (Alpok-hegység), melyet délen a Promontorium Agassiz (Agassiz hegycsúcs) zár le. Maga a hegység több száz csúcs csoportja, melyek jellemzően 1500-2400 méter magasak, a Mont Blanc legmagasabb pontja azonban a 3650 métert is eléri.

A Montes Alpes-t a körülbelül 166 Km hosszan elnyúló Vallis Alpes (Aplesi-völgy) vágja szinte ketté. A völgy aránylag könnyen megfigyelhető, hisz legnagyobb szélessége 10-12 Km, viszont az alján végighúzódó rianás, és a rianásnál lévő apró kráterecskék már nagyobb kihívást jelentenek. A Vallis Alpes egy lávával feltöltött graben. De mi is az a graben? A Holdon a rianásoknak két típusáról beszélhetünk keletkezésük szerint. Az egyik típus tagjai a vulkanikus eredetűek. Ezek a felszínen kanyargó néhai lávacsatornák. A másik típusba a tektonikus eredetűek tartoznak. Eme utóbbi típuson belül még további két csoport különböztethető meg: az íves és az egyenes rianások. Az íves rianások gyakran többedmagukban, egymással nagyjából párhuzamosan figyelhetőek meg a holdbéli tengerek szélén. Kialakulásuk annak köszönhető, hogy a vulkanikus tevékenység következtében fokozatosan feltöltődő becsapódási medence a plusz tömeg alatt megsüllyedt, és a már előzőleg megszilárdult lávarétegek elmozdultak, megcsúsztak a süppedés irányába. Az egyenes rianások viszont két terület közötti széthúzó erők hatására alakultak ki. Amennyiben ezen erőhatásoknak köszönhetően megsüllyedt az egyik oldal, akkor vetődésről beszélünk. Amikor azonban a két terület közötti rész süllyedt meg, akkor grabenről (a graben német szó árkot jelent). Az Imbrium medencét kialakító becsapódás, több törést hozott létre a Hold kérgén. A Vallis Alpes grabenje tulajdonképpen egy ilyen törésnek köszönheti létét. Megjegyzem, hogy az Autolycustól délkeletre található Rimae Fresnel szintén grabenek sorozata, melyeket nagyobb testvérükhöz hasonlóan szintén a tektonikus erők hozták létre az Imbrium medencében.

A Montes Teneriffe, a Mons Pico, a Montes Spitzbergen a Mare Imbrium-ot létrehozó becsapódáskor keletkezett legbelső gyűrűshegy maradványai. Ezeket magasságuknak köszönhetően nem öntött el a láva. A Mons Pico a 2400 métert is eléri, de a Montes Teneriffe Epsilon sem marad el messze tőle, a maga 2300 méterével.

A Cassini lávával elárasztott 57 km átmérőjű kráterét, akkor érdemes igazán megfigyelni, amikor még nincs túlságosan messze a terminátortól. Ahogy a Nap egyre magasabbra emelkedik, a Cassini szinte beleolvad a környezetébe. A becsapódáskor kidobódott törmeléket oly magasra halmozódott körülötte, hogy azt a forró bazalt nem lepte el, mindez a kráternek igen különös viaszpecsét jelleget kölcsönöz. Érdekes továbbá, hogy míg a keleti kráterperem 1200 méter magas, addig a nyugati oldalon alig 450 méter. Sőt, helyenként alig éri el a 250 métert. Érdemes hát felkeresni nemcsak növekvő, de csökkenő holdfázisnál is.

A Cassini belsejében két nagyobb méretű kráter is helyet foglal. A Cassini A 17 km, míg a Cassini B 9 km átmérőjű.  A Cassini A nem egyszerűen csak egy mosdótál alakú mélyedés, ahogy az a fotómon is látszik. Belsejében az árnyék patkó alakban öleli körül a magasabban fekvő régiót, mely inkább fogyatkozó fázisánál mutatja meg jobban magát. A Cassini A és a Cassini B között a figyelmes szemlélő alacsonyabb hegycsúcsokat is észrevehet.

A 25 km-es Theaetetus merőben más, mint az eddig ismertetett kráterek. Már a képem is árulkodik arról, hogy igen mély. A kráterfenék 1500 méterrel fekszik a környező vidék szintje alatt. A jól érzékelhetően poligonális sáncfalak pedig 2000 méterrel magasodnak az alja fölé. A Theaetetus-ban és környékén is többször megfigyeltek már LTP-t.

Az Aristillus szinte vonzza a tekintet. Az 55 km-es átmérőjű kráter körül, a becsapódáskor kidobódott anyag „rajzolta” sugaras mintázat látható. Mindez arról árulkodik, hogy a becsapódás a Mare Imbriumot feltöltő vulkáni tevékenység után történt. Vizsgálatok szerint, a kráter a Hold Eratoszthenészi korszakának vége felé, 1.3 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. (Régebben fiatalabbnak gondolták.) Az Aristillus az ALPO fényes sugarú kráterek listáján (Association of Lunar & Planetary Observers – list of bright ray craters) is szerepel, ahonnan kedvünkre válogathatunk, amennyiben más hasonszőrű krátereket is szeretnénk megfigyelni. Remek kis észlelési program. E kráter sáncfala igen érdekes szerkezetű. Külső felén több kanyon is megfigyelhető. Hullámos, mintha rétegek rakódtak volna egymásra. A belső kráterfal nyugaton 3500 méteres, keleten 2700 méteres magasságból teraszosan ereszkedik alá, egészen 1000 méterrel a környezet szintje alá. A masszív központi csúcs több hegyből és platóból áll. Roppant látványos.

Az Aristillus déli szomszédja az Autolycus 2.1 milliárd éves korával ugyancsak fiatalabb, mint az Esők Tengere. A 39 km átmérőjű kráter vékony sáncfala 2700 méter magas, és belül enyhén teraszos. A kráterben nem található meghatározó központi csúcsot.

A 83 km-es Archimedest a Platohoz hasonlóan szintén láva töltötte fel. Legmélyebb területei is mindössze csak 150-180 méterrel vannak a Mare Imbrium szintje alatt. A sötét kráterbelsőn első pillantásra apró krátereken kívül talán semmi más nem tűnik fel a megfigyelőnek. Azonban alaposabban szemügyre véve azt, világosabb sugarak fedezhetőek fel rajta. Valószínűsíthető, hogy a mintázatot az Autolycust létrehozó becsapódás által kidobódott anyag festette az Archimedes padlójára. A kráter vastag sáncfalai átlagosan 1200 méterrel magasodnak a sötét talapzat fölé, de a délnyugati részen ez az érték a 2100 métert is eléri. A teraszos, kanyonokkal szabdalt kráterfalban hosszasan el lehet gyönyörködni. Ennél a megvilágításnál a külső falnak talán a délnyugati része a legizgalmasabb, ami a krátert a Montes Archimedeshez kapcsolja (a hegységnek mindössze csak az északkeleti régiója látszik a fotón). Legalább ilyen érdekes a valaha Archimedes A-nak hívott Bancroftot és a Montes Archimedest összekötőt vastag bemélyedés, melyben apró kráterek fedezhetőek fel. De a tál alakú Bancroft közelében, délnyugatra megfigyelhető két rianásról sem érdemes megfeledkezni.

Hold-Apollo15-AS15-M-1541

Az Archimedes-Aristillus-Autolycus háromszög az Apollo 15 parancsnoki/szerviz moduljából készült (45 éves!) fotón. Az Archimedes és az Autolycus között csapódott a felszínbe a Szovjetunió által épített Luna 2 1959. szeptember 13-án. Ez volt az első ember alkotta szerkezet, mely elérte a Hold felszínét. Kép forrása: Lunar and Planetary Institute

A fentiekben röviden volt már szó az Imbrium becsapódási medencéről, hegyekről, kráterekről, különböző rianásokról. A felvételen még egy geológiai formáció képviselteti magát, amit szeretnék mindenképpen megemlíteni. A dómok holdbéli pajzsvulkánok, melyek földi társaikhoz hasonlóan jöttek létre. Szinte csak a mélyből feltört, kevés szilícium-dioxidot tartalmazó, kis viszkozitású és később megszilárdult lávából épülnek fel. Ellentétben a réteg vulkánokkal, melyek vulkáni hamu és megszilárdult viszkózus láva keverékéből állnak. Mivel a dómok lávája viszonylag híg volt, így az egyszerűen csak túlfolyt a vulkán tetején lévő lávató peremén, majd pedig lefolyt a hegyoldalon, és nagy területen szétterült mielőtt megszilárdult volna. Az újabb, és újabb egymásra épülő lávarétegek idővel létrehozták a ma megfigyelhető pajzsformát. A dómok tehát nagy alapterületükhöz képest viszonylag alacsonyak. Jellemzően 3-20 km átmérőjűek, azonban a legnagyobbak magassága is mindössze néhány száz méter. Egy részüknek a tetején kráter is megfigyelhető. Mivel nem túl magas objektumokról van szó, így inkább súrolófényben érdemes rájuk vadászni, vagyis amikor a terminátortól nincsenek túlságosan messze.

Ugye emlékszik még az olvasó, hogy mondtam az elején: szerencsére is szükség van. Nos, bizonyos értelemben szerencsém is volt. Az ASI120MM kamera amúgy kis érzékelője még éppen megfelelő méretű látómezőt adott a Polaris refraktorával (direktfókuszban), és így a Beer krátertől délre fekvő dómot egyetlen közös képen örökíthettem meg a fentebb ismertetett objektumokkal. A képen látható dóm különlegessége, hogy az elsők egyike, amit sikerült anno megfigyelnem, idestova lassan már három évtizede. Még az első Ráktanyán tartott nyári észlelőtáborok egyikén, kezdő amatőrcsillagászként halottam először Kocsis Antaltól a dómokról. Anti már akkor is megszállottja volt a Holdnak, és mindenkit biztatott ezen alakzatok észlelésére. Kaptam pár tippet, hogy melyiket merre, és mikor érdemes keresni. Otthon aztán az 150/1250-es első Newton távcsövemmel elkezdtem felkeresni ezeket. Volt, amit megtaláltam, de néhányra nem leltem rá. Ej, mennyire nem volt könnyű akkoriban jó minőségű térképhez hozzájutni! A világ mára nagyot fordult, de az észlelés öröme számomra még mindig a régi.

Felhasznált irodalom és külső internetes források:

Peter T. Wlasuk: Observing the Moon

Antonin Rükl: A Hold atlasza

J.A. Grier, A.S. McEwen, P.G. Lucey, R.G. Strom, M. Milazzo: Relative Ages of Large Rayed Lunar Craters – Implications

USGS: Astrogeology Science Center

Lunar and Planetary Institute

THE MOON WIKI