M57

M57-LRGB-20140505-TTK

M57 (Gyűrűs-köd)

2014-05-05 – Göd – 82 x 22 sec Luminance, 63 x 22 sec R, 63 x 22 sec G, 63 x 22 sec B és 15 x 22 sec dark

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, Astronomik RGBL fotografikus szűrőszett

A Gyűrűs-ködként is ismert M57 planetáris ködre könnyen ráakadhatunk a Lant csillagképben. A hangszer testét alkotó 4 fényesebb csillag egy paralelogrammát formáz. Ennek az alakzatnak a két csillaga, vagyis a Sulafat (γ Lyr) és a Sheliak (β Lyr) között helyezkedik el nem egészen félúton ez a mély-ég objektum.

Lyra01

A Lant (Lyra) csillagkép, és benne az M57.

A planetáris ködre Antoine Darquier de Pellepoix francia csillagász akadt rá 1779-ben. Majd nem sokkal később, tőle teljesen függetlenül, honfitársa Charles Messier is felfedezte 1779. január 31-én, miközben üstökösökre vadászott az égen. Messier katalógusában az 57. sorszámmal szerepel.

A felvételemen is jól látható központi csillag létezéséről először Friedrich von Hahn német csillagász számolt be 1800-ban. Ez után évtizedek teltek el úgy, hogy megerősítést nyert volna felfedezése. Honfitársunk Gothard Jenő 1886-ban egy 26 cm-es tükrös távcsövet használva, egészen pontosan egy 260/1967-es Newton-távcsővel, a világon elsőként sikeresen megörökítette a köd központi csillagát. Hogy mennyire más idők voltak ezek, mi sem bizonyítja jobban, hogy Gothard beszámolói szerint már 1885-ben is próbálkozott a 14.8 magnitúdós csillag lefényképezésével, de csak egy év múlva koronázta siker fáradozásait. A viszonylag érzékelten fotólemezek korában vitathatatlanul hatalmas eredmény volt, amit elért. Nagyságrendekkel többet kellet exponálnia, mint nekem 128 évvel később. Nálam már egyetlen 22 másodperces nyers felvételen jól látható a központi csillag. Azonban ehhez kellet az amatőrcsillagászok körében az utóbbi 10 évben elterjedt digitális technika. Bizony nem is olyan régen, még komoly kihívásnak számított Gothard Jenő eredményének a megismétlése amatőr felszerelésekkel.

De mit is takar a planetáris köd elnevezés, és honnan származik? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, térjünk egy kicsit vissza a felfedezőkhöz, és a beszámolóikhoz.

Antoine Darquier de Pellepoix a következőket írta az M57-ről:

„Tudomásom szerint még senki sem akadt rá erre a ködre. Jó távcsőre van szükség a megfigyeléséhez. Semmilyen már ismert ködre nem hasonlít. Megjelenése emlékeztet a Jupiterére. Tökéletes kör az alakja és nagyon éles a pereme. A központi rész valamivel sápadtabb fényű, mint a felület többi része.”

Charles Messier pedig így számol be felfedezéséről:

„Egy halmaz a Gamma Lyrae és Béta Lyrae között, melyet akkor fedeztem fel, amikor az 1779-es üstököst kerestem, és ami ennek közelében haladt el. Kerek fényfolt benyomását kelti, amit apró csillagok alkotnak, azonban még a legjobb távcsövekkel is lehetetlen megkülönböztetni azokat. Csak gyanakodhatunk, hogy tényleg ott vannak.”

Még a XIX. században is általánosan elfogadott vélekedés volt, hogy minden köd csillagokra bontható, és ez csak távcső kérdése. Azonban Herschel-t pár planetáris köd megjelenése ebben elbizonytalanította. Herschel volt az a személy, aki először használta a planetáris köd kifejezést. Úgy vélte ezek újonnan kialakuló bolygórendszerek. Az elnevezést aztán átvettették a csillagászok. Annyira megragadt, hogy még akkor sem változtatták meg, amikor kiderült, hogy nem égitestek születéséhez, hanem éppen halálához vezető út egy állomását jelentik ezek a ködök. A körülbelül 0.8 és 8 kiindulási naptömeggel rendelkező csillagok a vörös óriás fázisában (AGB fázisban) a csillagszél révén történő anyagvesztés, majd a külső rétegek ledobásával hozzák létre a planetáris ködöket. A táguló gázt a hátramaradó kompakt és forró akár 100000 K felszíni hőmérsékletű központi csillag UV sugárzása gerjeszti, miközben lassan a fehér törpe állapotba jut a csillag, mivel nem elég nagy a tömege a szén és oxigén fúziójához. Mire ez a folyamat teljesen befejeződik, a planetáris köd elenyészik az űr sötétjében, láthatatlanná válik.

A Gyűrűs-köd tőlünk durván 2300 fényévre található. A távolsága még manapság is viszonylag pontatlanul ismert. Az égen 1.5 x 1 ívperc a látszólagos mérete, így valós mérete olyan 1.3 fényév körül lehet. Mivel már évtizedek óta rendelkezésre állnak nagyfelbontású felvételek a ködről, így megállapítható, hogy minden évszázadban körülbelül 1 ívmásodpercet tágul a köd. Nagyságrendileg 6-8 ezer éves lehet ez a képződmény.

hs-2013-13-e-web_print

Az M57 3D-s modellje

A planetáris ködök morfológiájáról már írtam korábban. Most kizárólag az M57-re koncentrálnék. Az M57 is, több planetáris ködhöz hasonlóan, bipoláris struktúrával rendelkezik. Ahogy fentebb is írtam a köd anyaga a központi fehér törpe csillag erős UV sugárzásának köszönhetően sugároz, az gerjeszti. Minden színért egy más kémiai elem a felelős. A köd főgyűrűje (main ring) jól látható az én felvételemen is. Ennek vöröses színe az ionizált nitrogénnek (N II tiltott vonalak – 654.8 nm és 658.3 nm) és a gerjesztett hidrogénnek (Balmer vonalak – 656.3 nm) köszönhető. Ez a vörös peremű fánk, vagy tórusz alakú terület, melyre majdnem merőlegesen látunk rá. Ezt a tórusz alakú területet oxigén tölti ki. Az oxigén emissziós vonalainak (495.7 nm és 500.7 nm) a zöldes szín köszönhető. A központi rész kékes színéért pedig a hélium (He II – 469 nm) emissziós vonalai tehetők felelőssé. A hélium a gyűrűre merőleges hossztengelyű lebenyben (Lobe) található, mely egy rögbi labda alakjára hasonlít. Ezek eddig mind megfigyelhetőek az én felvételemen is. A további struktúrák bemutatásához már egy a Hubble űrtávcső (Hubble Space Telescope) és a Nagy Binokuláris Távcső (Large Binocluar Telescope) felvételeinek kombinációjából kapott képre van szükség.

hs-2013-13-c-web_print

Az M57 a Hubble űrtávcső (Hubble Space Telescope) és a Nagy Binokuláris Távcső (Large Binocluar Telescope) felvételeinek kombinációjából kapott képen.

A felvételen, a gyűrű belső karimájában szabálytalan alakú sötét, sűrű anyagcsomók figyelhetőek meg. Ezek a csomók annyira sűrűk, hogy ellenállnak a központi csillag erős sugárzása okozta eróziónak. Olyan szerkezetet kölcsönöznek a ködnek, mintha bicikli küllők lennének benne. A csápok akkor alakultak ki, amikor a ledobott forró gázok nekiütköztek a korábban ledobott hidegebb gázoknak. A küllőknek a folytatása a főgyűrűn kívül is látható, mintha dárdák döfnék keresztül azt. Létezésük árnyékhatásnak köszönhető, melyben a sötét csomók árnyékolják a csillag sugárzását.

Végezetül a külső gyűrűk, melyek az én felvételemen szintén nem láthatóak, akkor jöttek létre, amikor a gyorsabban mozgó gáz beleütközött a korábban ledobott lassabban mozgóba.

Végezetül pedig érdemes megnézni az alábbi rövid kis videót, melyet a NASA publikált. Az angolul esetleg nem beszélő olvasó, a fentiek végigolvasása után is bizonyosan képet kap az M57 térbeli szerkezetéről.

2014. 05. 04/05 éjszaka

Az éjszaka első felét a Hold tanulmányozásával töltöttem. Az átlátszóság kitűnő volt, a nyugodtság azonban nem. Tipikus hidegfront átvonulást követő éjszaka vette kezdetét napnyugta után. Miután a Hold lenyugodott, az átlátszóság is romlani kezdett. Nem maradt más választásom, mint tesztfelvételek készítése. Ilyenkor sosem fejezek be egy témát, csak különböző beállításokkal készítek nagyjából 10 fotót a lehetséges jövendőbeli célpontjaimról. Azt is megpróbálom megállapítani, hogy mennyire merészkedhetek közel Budapest fénykupolájához. Ilyenkor mindig elszomorodom, hogy a déli egem szinte teljesen odavan.

Éjfél után viszont kezdtem elunni a dolgot. Ekkor jutott eszembe, hogy már május van, és bizony egy éve kezdtem el az asztrofotózást.  Az egyik első mély-ég objektum, amit megpróbáltam megörökíteni több-kevesebb sikerrel az a Gyűrűs-köd volt. Ezen az estén az ég állapota közel sem volt ideális, de ennek ellenére szerencsét próbáltam. Ezúttal a színek felvétele volt a fő cél, egy LRGB fotót szerettem volna készíteni. 22 másodperces expozíciós időt választottam, és készítettem 82 darab Luminance, 63 darab R, 63 darab G, és 63 darab B szűrős felvételt. Napokig nem vettem elő az anyagot, mert az ég miatt semmi jóra nem számítottam. Végül csak feldolgoztam.

Az M57 volt az első mély-ég objektum, amit távcsövön keresztül megmutattak nekem még az Uránia Csillagvizsgálóban, a nyolcvanas években. Az M57 ott volt az első objektumok között, amiről felvételt készítettem. Ezzel az M57 fotóval pedig asztrofotózással töltött első évemet ünnepelem. Egy torta ez, amit saját magam sütöttem, de egy szeletet szívesen megosztok bárkivel. Tudom, nem tökéletes. Sokat kell még tanulnom. De remélem ez az első év csak a kezdet, és még sokáig „rongálhatom” az eget így vagy úgy.

Az Europa árnyéka a Jupiteren – 2014. 04. 07.

jupiter-europa_arnyek-2014-04-07-23_15_19-ttk

A képen balról jobbra: Europa árnyéka a Jupiteren, Europa, Io, Ganymedes.

2014-04-07 23:15:19 (2014. 04. 07. 21:15:19 UT) – Göd – 1000 x 0.035331 sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 10mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

jupiter-europa_arnyek-2014-04-07-23_15_19-loop-ttk

A videón az Europa árnyékának vonulása látható a Jupiteren 2014. 04. 07. 23:15:19 (2014. 04. 07. 21:15:19 UT) és 2014. 04. 08. 00:45:25 (2014. 04. 07. 22:45:25 UT) között.

2014. április 7. estéjén arra készültem, hogy megfigyelem és felvételeket is készítek arról az eseményről, ahogyan az Europa nevű hold árnyéka végigvonul a Jupiter korongján. Ugyan a jelenséget sikerült majdnem a végéig nyomon követni, azonban az erősen hullámzó párás légkörnek köszönhetően az elkészült videók első egyharmada finoman szólva nem lett a legjobb. Mire az árnyék megtette útjának harmadát legalább a Jupiter körüli fényudvar megszűnt egy időre. A nyugodtság viszont egyáltalán nem lett jobb. Sőt, ahogy a Jupiter lassan lejjebb ereszkedett az égen, a helyzet még fokozódott is. A megfigyelésnek egy szép tujasor vetett véget.

Egy darabig úgy voltam vele, hogy megtartom szép emléknek ezt a közel 3 órát. Aztán másnap este elkezdtem nézegetni, hogy mit lehet kihozni az elkészített felvételekből. Nem voltam elégedett a képekkel, de a használhatóbbakat összeraktam, ha már órákon keresztül 5 percenként videó felvételek készítésével töltöttem az időmet.

Akármilyen is lett a végeredmény, nem bántam meg, hogy aznap este kint voltam, és végignéztem az előadást.

M108

m108-20140329-ttk

M108

2014-03-29 – Göd – 90 x 86 sec light és 15 x 86 sec dark

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera

Folytatva tavaszi túrámat az égbolton az M108-nál állítottam meg a távcsövemet, hogy felvételeket készítsek a Messier katalógus 40 galaxisának következő tagjáról, és még másról is, de erről majd kicsit később. Ez a galaxis eredetileg nem volt része a katalógusnak. Az első kiadás ugyanis mindössze az M1-től az M45-ig tartalmazta az objektumokat. A legvégső, Messier által kiadott lista, végül 103 objektumot sorolt fel. Későbbi korok csillagászainak köszönhető az, hogy ma 110 objektumot tartalmazó katalógusként ismerjük. Owen Jay Gingerich több csillagászattörténeti könyv szerzője, foglalkozott Charles Messier életével és munkásságával. Messier feljegyzéseiben talált két objektumot, melyeket Messier kollégája, Pierre Méchain fedezett fel. Ezek pedig nem szerepeltek Messier eredeti katalógusában, noha Méchain révén tudott róluk. Ez a két galaxis a NGC3556 és NGC3992 katalógus számon volt ismert az NGC-katalógusban. Gingerich kutatásainak köszönhetően, így az NGC3556 M108-ként, az NGC3992 M109-ként került be utólag a katalógusba.

A Nagy Medve csillagképben, a Marek (Béta UMa) nevű csillagtól alig másfél foknyira található a galaxis. Az említett csillagot nagyon könnyen beállíthatjuk távcsövünkben, hogy innen tovább evezzünk az M108 irányába. Maga a galaxis 10.1 magnitúdós, roppant halvány a Messier objektumok között. Ahhoz, hogy foltos részleteit vizuálisan feltárja az én 10 cm-es műszeremnél mindenképpen nagyobb távcsövet és az aznap esti égnél sokkal tisztább, átlátszóbb, és igazán sötét eget javaslok. Az én műszeremben csak egy halvány, hosszúkás foltként mutatkozott meg ezen az éjjelen. A galaxisnak nem volt éles pereme, és bár a közepe felé folyamatosan fényesedett, nem volt egy egyértelmű csúcspont, nem látszott magszerű képződmény. Kisebb nagyítással, és megfelelő látómezővel nagyszerű párost alkot a Bagoly-köddel (M97), ugyanis távolságuk 48 ívperc. Csak az okuláron keresztül szemlélhettem a látványt, ugyanis kamerámmal a látómező durván 30 ívperc, így nem kerülhettek egy felvételre. (Később, egy másik kamerával sikerült valóra váltani ezt a vágyamat, és elkészítettem az M108 és az M97 közös fotóját.)

A kamerával természetesen nem versenyezhet az emberi szem. A fotón már szépen megmutatkozik a galaxis síkja mentén végigvonuló, kusza porsávok szerkezete, és a fényes csillagkeletkezési régiók világító felhői. A fények és árnyékok e játéka a galaxisban, foltokként láthatóak egy nagyobb távcsőben jó égen, ha nem is ilyen élesen.

Az M108 tőlünk való távolsága 45 millió fényév. Az Ursa Major Csoportnak egyik legfényesebb és legnagyobb tagja. A Tejútrendszert is tartalmazó Lokális Csoportnál néhányszor nagyobb ez a galaxis csoportosulás, és ahhoz hasonlóan gravitációsan, a nemrég felfedezett Laniakea szuperhalmazhoz kötődik. (A Laniakea szuperhalmazról részletesebben is írtam az NGC891 galaxisról szóló leírásomban.)

Lokalis_Csoport_koruli_halmazok

A szomszédságunkban elhelyezkedő galaxishalmazok, galaxis csoportosulások térbeli helyzete.

Ha már az Ursa Major halmazt a mi Lokális Csoportunkhoz hasonlítottuk, akkor hasonlítsuk össze az M108-at és a Tejútrendszert. Keressünk hasonlóságokat, és különbségeket.

Vajon egy súlycsoportba tartoznak? A rendelkezésünkre álló kutatási eredmények szerint a két galaxis mérete nagyjából azonos. Kettő 100000 fényév átmérőjű spirál galaxisról van szó tehát. De mi a helyzet a tömegükkel? Az M108 tömege csak valahol a Tejút tömegének harmada és fele között lehet.  A mi galaxisunk jóval robusztusabb.

A központi fekete lyukak területén viszont az M108 elviszi a pálmát, ugyanis nemcsak a Tejút büszkélkedhet egy hatalmas tömegű (kb. 4 millió naptömeg) fekete lyukkal a magjában. A Chandra űrtávcső röntgen tartományban történt megfigyelései alapján az M108-nak is van ilyen. Méghozzá durván 6-8-sor nagyobb a tömegű a miénknél. Becslések szerint ez a behemót 24 millió naptömegű. Ezzel a tömeggel a központi fekete lyukak között a középkategóriába tartozik.

Ezzel még nem merítettük ki azonban ennek a majdnem éléről látszó galaxisnak és a Tejútnak a hasonlatosságait. Mind a két galaxis küllős spirál galaxis. Az M108 típusa SB(s)cd. Hogyan nézhet ki egy ilyen küllős spirál galaxis, ha nem az éléről látnák? Ehhez Adam Block az NGC578-ról készült felvételét hoznám fel példának.

ngc578_SB_s_cd_example-Adam_Block

Az NGC578 Adam Block felvételén, mely szintén egy SB(s)cd morfológiai besorolású galaxis.

Valami hasonló képet mutatna az M108 is, ha nagyjából merőlegesen látnánk rá.

Még 1979-ben a Tejútrendszer HI (atomos hidrogén) területeinek a 21 cm-es hullámhosszon történt felmérése közben fedeztek fel a galaxis síkjától távolodó szálas szerkezeteket. A felmérést a Nagy Magellán-felhőben a hatvanas években talált hatalmas HI üregek miatt végezték el. Ahogy folytatták a kutatásokat a Tejútrendszerben, találtak újabb alakzatokat, melyek legtöbbször táguló üregekre, héjakra, hurkokra emlékeztettek. A legtöbbször az angol nyelvű szakirodalomban összefoglalóan csak HI supershell (HI szuperhéjnak) nevezik ezeket. A 80-as évek közepétől világossá vált, hogy bizony más gázban gazdag spirál galaxis is rendelkezik ilyen, akár több 10000 fényév kiterjedésű folyamatosan táguló struktúrával. Ez a méret igen jelentős az egyes galaxisok átmérőjéhez képest. Innentől kezdve folyamatosan keresték az újabb, és újabb jelölteket. Találtak is bőven. Egyetlen probléma volt csak és van a mai napig is, hogy pontosan megmagyarázzák mik is ezek. Az elképzeléseknek se szeri se száma. Egy biztos, hogy szuperhéjak tágulásukhoz hatalmas energia szükséges. Van olyan elképzelés, hogy az intergalaktikus térből beáramló gáz és a galaxis kölcsönhatása a hajtómotor. Vannak, akik heves csillagkeletkezés hatásának tudják be, melyek később nagyszámú szupernóva robbanást generálnak. Szerintük ezek fújják a hatalmas héjakat és alakítják a struktúrákat. Mások szerint az aktív galaxisokra jellemző rádió jet a felelős ezért. Ezen elmélet szerint ez az aktivitás időszakos, periodikus. Így nem kell feltétlenül ilyen aktív jet-et tetten érnünk akkor, amikor ezeket a hatalmas héjakat megfigyeljük. Ezen elmélet kidolgozói úgy vélik, hogy ez a periodikusság a különböző buborékok korában is tetten érhető. Vannak, akik szerint gamma felvillanások (GRB) közben felszabaduló energia indítja el a buborékok tágulását. A kérdés még ma sem tisztázott, de azt sejtik a kutatók, hogy a galaxisok fejlődésében nagy jelentőséggel bírnak ezek a képződmények. Az M108 maga is rendelkezik hatalmas szuperhéjakkal. Maga a galaxis elszigetelt. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan galaxis, amivel éppen kölcsön hatna úgy, hogy ez befolyásolja a benne megfigyelhető jelenségeket. A hatalmas héjak létrejöttét, fejlődését egyedül maga a galaxisban lejátszódó események befolyásolhatják csak. Ráadásul majdnem pontosan éléről látunk rá az M108-ra, mely révén sokkal könnyebben nyomon követhető a héjak mozgása a csillagvároson belül. Ennek köszönhetően e héjak kutatói előszeretettel választják ki célpontnak. Így vált az évek során az M108 a HI szuperhéj kutatások egyik fontos „csataterévé”. Átnézve a különböző tanulmányokat azt lehet elmondani, hogy egyik elmélet sem magyarázza meg pontosan, az összes ilyen szuperhéj létezését és viselkedését magában az M108-ban. Van olyan, ami egyértelműen csillagkeletkezési területekhez köthető, de vannak olyan nagyobb, kiterjed HI struktúrák, amelyek nem. Erre pár tanulmány szerzője fel is hívja a figyelmet. További megfigyelésekre van szükség. Így lehet csak majd a teóriákat megerősíteni vagy megcáfolni. Ez az, ahogy a modern tudomány működik. Megfigyelésekre alapoz, felépít egy modellt, majd ellenőrzi azt, hogy összecseng-e más megfigyelésekkel. Illetve megpróbálja tetten érni a modell jóslatait. Egy biztos a hatalmas táguló gázhéjak jelen vannak ezekben a galaxisokban, és a kutatóknak még bőven adnak majd munkát a jövőben.

Ezt a munkát azonban meghagyom a szakembereknek, én csak egyszerűen tovább gyönyörködöm az ég csodáiban, és igyekszem követni az ezekkel kapcsolatos kutatásokat a magam műkedvelő szintjén.

Kvazárok és távoli aktív galaxis magok

Még az M51-ről készült felvételemhez írt cikkben elmélkedtem arról a kérdésről, hogy mi milyen messze van. Csak emlékeztetőül ott a következővel kezdtem az eszmefuttatást:

Kisfiam tett fel egyszer egy érdekes kérdést: Apa, meddig látunk el a távcsöveddel? Érdekes kérdés, és nem lehet rá egyszerűen válaszolni. Őszintén érdeklődő gyermeki kérdés ez, és nem tudtam elintézni egyetlen mondatban. Pedig nagyon igyekeztem, mert a gyermekek másik jellemző vonása, hogy a túlságosan bonyolult messziről induló válaszok esetén hamar elvesztik azt a bizonyos érdeklődésüket.

A kérdés már egy jó ideje ott bolyong a fejemben. Talán azért, mert erre a kérdésre nemcsak ő, hanem én is szeretném tudni a választ, talán már gyermekkorom óta. A kérdés inspirált, és elkezdtem vizsgálni annak a lehetőségét, hogy miként örökíthetnék meg minél távolabbi, és távolabbi objektumokat a saját amatőrcsillagász felszerelésemmel.

Több felvételemen is láthatóak háttérben galaxisok a kiszemelt célpont mellett, melyek sok esetben az adott objektumnál, legyen az akár egy galaxis, sokkal messzebb vannak. Például ezen a felvételen maga az M108 45 millió fényévre van, míg akár 500 vagy 800 millió fényévről is látszanak halványan galaxisok. A még távolabbiak fénye azonban, lassan belevész a háttérbe. Ha ennél is távolabbra szerettem volna tekinteni a kertemből, valami nagyon nagy energiakibocsájtással rendelkező égitestet kellett választanom. Szerencsére a világegyetem, rendelkezésemre bocsájtott ilyen távoli roppant fényes világítótornyokat a kvazárok és aktív galaxis magok képében.

A kvazárok története 1962-ben kezdődött Maarten Schmidt munkásságának köszönhetően, aki a 3C 273 rádióforrást csillagszerű objektumokként azonosította. Később újabb, és újabb ilyen azonosítások következtek, amikor a csillagászok elkezdték a rádióforrások optikai tartományban történő keresését. Jó pár rádióforrás helyén egy furcsa kékes színű csillagot találtak. Angol elnevezésüket is ennek köszönhetik: quasi-stellar radio source, magyarul csillagszerű rádióforrások, melyet később már csak a rövidített quasar formában használtak. Nyelvünkben fonetikusan honosodott meg: kvazár. Az igazi meglepetés akkor következett, amikor megállapították, hogy a galaxisunkon túl, hihetetlen távolságban vannak. A színképekben tapasztalt vörös eltolódás mértéke ugyanis igen nagy volt. Ez azzal magyarázható, hogy a világegyetem tágulásának köszönhetően ezek az objektumok hatalmas sebességgel távolodnak tőlünk. A Doppler-effektus pedig a vörös szín irányába tolja a vonalakat.  A távolódás sebességének mértéke pedig a távolsággal arányos (Hubble-törvény), így ezeknek az objektumoknak több milliárd fényéves távolságban kellett lenniük a számítások szerint. Ebből pedig az következett, hogy óriási mennyiségű energiát sugároznak ki, méghozzá csillagászati értelemben roppant kis területről.

A kvazárok az optikai tartományban sajátos spektrumokat mutatnak, így később már rádióforrás nélkül is elkezdtek rájuk vadászni a kutatók. Kiderült, hogy nem is minden kvazár sugároz a rádió tartományban. Valójában csak 10% az, ami igen. A kvazár szót azonban továbbra is megtartották. Pontosabban bevezették a rádió tartományban csendes kvazár, angolul radio-quiet quasar (RQQ) kifejezést is.

Kiderült továbbá, hogy színképük alapján rokonságban állnak a Seyfert galaxisokkal, melyek aktív galaxis maggal (Active Galactic Nucleus – AGN) rendelkeznek, sőt a rádió galaxisok, és a blazárok is ennek a családnak a tagjai. A ma elfogadott modellek szerint a felsorolt objektumok magjában egy szupermasszív központi fekete lyuk található, melynek tömege a pár milliótól több milliárd naptömegig terjedhet. Ezek a fekete lyukak próbálják elfogyasztani a környezetükben található anyagot. Az étekként szolgáló anyag akkréciós korongot formál, melyet kívülről sűrűbb lassabban keringő gázfelhők vesznek körül. Az akkréciós korong anyaga miközben befelé örvénylik, egyre gyorsabban mozog, és felhevül. A mozgási energiájának pedig egy jelentős része elektromágneses sugárzássá alakul. Továbbá a mozgási energia egy része biztosítja a töltött részecskék relativisztikus (közel fénysebességre) történő gyorsítását. Az akkréciós korongra merőleges, a forgástengellyel párhuzamosan plazmából álló jet-ek jönnek létre, melyben az említett részecskék kifelé haladva spiráloznak, miközben szinkrotonsugárzást bocsájtanak ki. A jet-ek mérete hatalmas is lehet, elérhetik akár a több millió fényévet is. Ehhez képest maga a belső szerkezet, vagyis a korong és az azt körülvevő gázfelhők fényéves nagyságrendbe esnek. Emlékeztetőül a Tejútrendszer átmérője 100000 fényév.

Az, hogy a galaxis magját miként látjuk, milyen objektumként soroljuk be, attól függ csak, hogy a jet milyen irányba mutat. Leegyszerűsítve, ha pontosan felénk mutat az egyik jet, akkor blazárként jelenik meg az objektum. Ha a jet szöge egy kisebb szöget zár be a látóirányunkkal, akkor kvazár vagy Seyfert I típusú galaxis figyelhető meg.  Amennyiben oldalról látjuk a jet-et, akkor rádió galaxisként, vagy Seyfer II típusú galaxisként észleljük.

agn_tipusok

A dolog ennél azért összetettebb, de erre most itt nem térnék ki. A lényeg, hogy azonos motor működteti ezeket az aktív galaxis magokat, melynek során oly hatalmas mennyiségű energia szabadul fel, hogy a kertből egy amatőr felszereléssel milliárd fényévekről esélyem lehet elcsípni a sugárzásukat.

Átnéztem a tél végén, tavasszal észlelhető kvazárok listáját. Sokáig kerestem a megfelelőt. Egy kvazár mégis mindössze csak egyetlen halvány csillagocska felvételen. Persze így is büszke tulajdonosa lehetek egy felvételnek, melynek egyik pontjára akár milliárd éveket is utazott a fény. Ez azért mégiscsak izgalmasan hangzik! De hogyan lehetne az izgalmakat tovább fokozni? Arra gondoltam, hogy átnézem észlelési terveimet, és kiválasztok egy olyan objektumot, amit egyébként is meg szerettem volna valamikor örökíteni, továbbá van legalább egy kvazár, vagy AGN a közelében. Kritérium volt még az is, hogy magasan látszódjon a horizont felett az objektum, hogy a légkör és fényszennyezés hatása kevésbé érvényesüljön. Így tavasszal a Nagy Medve csillagkép és környezete nagyszerűen megfelel ennek a kritériumnak, legalábbis az észlelőhelyemről. Továbbá ebben az irányban szabadon kilátunk a galaxisunkból. Így végül innen választottam jelölteket a listámról. Már csak át kellett néznem egyenként a környezetüket, hogy akad-e ott kvazár vagy AGN. Korábbi felvételeim során szerzett tapasztalataim alapján kizártam azokat, melyek 19 magnitúdósak vagy annál halványabbak voltak. A legnagyobb égterület, amit felszerelésemmel meg tudok örökíteni, 30 ívperc alatt van egy kicsivel. Végül az M108 mellett döntöttem, mert ott annak esélyét is megláttam, hogy a 10 magnitúdós galaxis mellett be tudok cserkészni négy ilyen roppant távoli objektumot is a távcső megfelelő beállításával, és még a galaxis is középre kerül. Sikerült is lefotóznom mind a négyet.

 m108-20140329-ttk-qso-rqq-agn

Objektum magnitúdó z (vöröseltolódás) visszatekintési idő típus
SDSS J111036.95+555144.1 18.2 1.351418 +/- 0.000461 8.7 milliárd év QSO
SBS 1107+557 18.3 0.392637 +/- 0.000353 4 milliárd év AGN1
SBS 1108+560 16.9 0.768267 +/- 0.000359 6.5 milliárd év AGN1
SDSS J111132.12+553240.2 18.6 1.003890 +/- 0.000524 7.5 milliárd év RQQ

A z a mérhető vörös eltolódást jelenti. A visszatekintési idő pedig, amennyi év alatt a fény elért hozzánk. A legközelebbi csillagról a fény 4 év alatt ér ide, azaz mondhatjuk azt, hogy távolsága 4 fényév. Hasonlóan, kiszámíthatjuk, hogy egy z vöröseltolódású galaxisból kibocsátott fény mennyi ideig utazott, ami a fényidőtávolság, vagy visszatekintési időből származó távolság definiálását teszi lehetővé.

Anélkül, hogy az olvasónak bármit is kellene erről tudnia, de persze szabadon utánanézhet, a távolság kiszámításánál a kozmológiai korrekcióban a következő értékek kerültek felhasználásra: H = 73.00 km/sec/Mpc, Ωmatter = 0.27, Ωvacuum =  0.73

(A kozmológiában egy vöröseltolódáshoz többfajta távolság típus tartozik. Erről Dr. Kiss László írt egy remek összefoglalót pár éve az MCSE oldalán.)

Aznap este sikerült lencsevégre kapni a gyönyörű M108-at, de megörökítettem még két aktív galaxist (AGN1), egy rádió tartományban csöndes kvazárt (RQQ), és egy kvazárt (QSO).

Had válaszoljak hát fiam kérdésére most tényleg egy mondatban. Ha az objektum elég fényes, akkor 8.7 milliárd fényévre is ellátok. A fény, amikor útjára indult onnan, a Föld még csak nem is létezett, és én ezt a fényt most rögzíthettem.

M51 (Örvény-köd) és az NGC5195

 m51-20140327-ttk

M51 (Örvény-köd) és az NGC5195

2014-03-27 – Göd – 90 x 55 sec light és 15 x 55 sec dark

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera

M51-LRGB-20140427-TTK

M51 (Örvény-köd) és az NGC5195

2013-03-27 – Göd – 90 x 55 sec light és 15 x 55 sec dark

és

2014-04-27 – Göd – 62 x 55 sec R, 63 x 55 sec G, 54 x 55 sec B és 15 x 55 sec dark

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, Astronomik RGBL fotografikus szűrőszett

Ritkán szoktam ilyen kifejezéssel élni egy égi objektum esetén, de az M51 (NGC5194) az égbolt egyik ikonikus galaxisa. Egyszer érdemes lenne egy felmérést végezni, hogy a csillagászati könyvek mekkora százalékában szerepel a fotója. Amennyiben lesz egyszer időm, akkor végignézem a polcomon sorakozó nagymennyiségű könyvet, és elkészítem a saját statisztikámat. Nagy összegben mernék fogadni, hogy jelentős százalékról lehet szó. Arra is nagyobb összeget mernék tenni, hogy a nem kimondottan csillagászati érdeklődésű, de azért a tudomány iránt fogékony emberek közül a legtöbben már látták a fotóját. A galaxis bizonyosan igen előkelő helyet foglal el az amatőrcsillagász bakancslistán is. Egy objektum, ami a legtöbbünknél a látni kell, észlelni kell kategóriába tartozik. E fotó elkészítésének egyik fő mozgatórugója is ez volt. De azért volt ott más is.

A tavasz közeledtével a Nagy Medve (Ursa Major) csillagkép, és ennek részeként, a Göncölszekér egyre magasabbra emelkedik az esti égen. Kitűnő lehetőséget biztosítva, hogy megfigyelhessük azt a sok égi csodát, ami ebben és a környező csillagképekben található. Azért hangsúlyoztam ki a környező csillagképeket, mert az M51 nem a Nagy Medve csillagkép, hanem a Vadászebek (Canes Venatici) területén helyezkedik el. Azonban én mindig a Göncölszekér rúdjának a végétől (Éta UMA), arab nevén az Alkaid nevű csillagtól szoktam elindulni, a Vadászebek legfényesebb csillagának, a Cor Caroli-nak az irányába. Innen ugyanis alig 3.5 fokra található nagyjából az előbb említett egyenes mentén. Könnyen ráakadhatunk, mert már a 9×50-es keresőtávcsövemben is látható a 8.4 magnitúdós galaxis sejtelmes halvány pacaként. Tehát akár binokulárral is felkereshetjük megfelelően sötét ég alatt, de arra ne számítsunk, hogy már egy ekkora távcsővel is megcsodálhatjuk a spirálkarokat. Inkább kisebb halvány ködösség formájában fog megjelenni. Vizuálisan az én 10 cm-es távcsövemmel már látszik ködös kiterjedése. Az alakja határozott, de pereme beleolvad az égi háttérbe. Régebben sokat észleltem Ráktanyán egy 44.5 cm-es Dobson távcsővel, melyet Szitkay Gábor jólelkűségének köszönhetően használhattunk a hegyen. Ej, mennyi különleges mély-ég csodát megmutatott ott Bakos Gáspár nekem, miközben én változócsillagokat észleltem. De visszatérve az eredeti témához, emlékszem, hogy a sötét égen ebben műszerben miként pompáztak az M51 varázslatos spirálkarjai, és hogy látszott az egyértelmű összeköttetés a galaxis és társa között. Rendelkezzünk akármekkora műszerrel, könnyű azonosíthatósága miatt bátran ajánlom az égbolttal csak most ismerkedőknek a felkeresést, mert az önmagunknak való felfedezés örömét élhetjük át, még akkor is, ha nem mi vagyunk az elsők.

A galaxis felfedezője Charles Messier, akinek katalógusában az 51-es sorszámot kapta. Messier saját maga 1773. október 13-án talált rá az égbolton. Az NGC5195-re, az M51 társára, azonban csak évekkel később (1781) akadt rá Pierre Méchain. Ő Messier-vel közösen végezte az égbolt átfésülését üstökösök után kutatva, és katalogizálva azokat a mély-ég objektumokat, melyek összetéveszthetőek voltak a csóvás vándorokkal. Az ő műszereik még nem mutatták meg az objektum igazi arcát. Az csupán ködös foltokként jelent meg a távcsőben. William Parsons, ismertebb nevén Lord Rosse volt, aki felismerte spirális szerkezetét a XIX. század derekán. Ez az objektum volt a spirális ködök csoportjának elsőként megtalált képviselője.

m51-lord_rosse

Lord Rosse (William Parsons) rajza az M51-ről.

A XIX. században egészen a XX. század elejéig vita tárgyát képezte, hogy mik is pontosan ezek az objektumok és hol helyezkednek el. A kérdést végül 1926-ban Edwin Hubble döntötte el, amikor Cepheida változókat sikerült azonosítani eme spirális ködökben. Az említett változók periódus és fényesség relációját felhasználva megállapította, hogy bizony ezek a Tejútrendszeren kívül elhelyezkedő önálló távoli csillagvárosok, galaxisok.

Egy pillanatra álljunk itt meg. Kisfiam tett fel egyszer egy érdekes kérdést: Apa, meddig látunk el a távcsöveddel? Őszinte gyermeki kérdés, és nem tudtam egyetlen mondatban válaszolni. Megint az attól függ kezdetű mondattal láttam neki a magyarázatnak és igyekeztem rövidre és érthetőre fogni. Ez többé-kevésbé sikerült csak. Tényleg, milyen messze tekintünk akkor, amikor az M51-et beállítjuk a távcsőben?

Gondolhatnánk, hogy erre a tudomány egzakt választ ad napjainkban, amikor már közel 100 éve Hubble megállapította, hogy a galaxisok túl vannak a Tejútrendszer határain. Hiába vannak gyakran egymásra épülő távolság meghatározási módszerek a csillagászok kezében, erre nem tudunk tökéletesen pontos választ adni még ma sem. Az egyes módszerek némileg eltérő eredményeket adnak. Ezen módszerek tökéletesítése és azok kalibrációja folyamatos munkát ad a csillagászoknak, és a szakemberek meg is tesznek mindent, hogy megalkothassák a „kozmikus méterrudat”.

Valójában különböző távolságmérő rudak sokaságáról kell beszélni. Különböző távolságskálán más és más módszer használható. Szerencsés esetben kettő vagy több módszer átfed egy adott távolságot lehetőséget adva a módszerek, illetve távolságindikátorok pontosítására, kalibrációjára. Az egyik legalapvetőbb mérési eljárás a trigonometrikus parallaxis. Többször megmérve egy viszonylag közeli csillag pozícióját egy év folyamán azt tapasztaljuk, hogy az megváltozik. A csillag elmozdulni látszik a távolikhoz képest. Az elmozdulás ciklusa pedig pontosan egy év, ami alatt a Föld egyszer megkerüli a Napot. A Föld ugyanis egy nagyjából 300 millió kilométeres nagytengelyű ellipszis pályán mozog, és kissé más irányból nézünk a csillagot a pálya különböző pontjain. Az égi látszólagos elmozdulás szögét megmérve, a Nap és Föld távolságot ismerve, kiszámolható a csillag távolsága trigonometrikus alapismeretek birtokában.

parallaxis

Az évi parallaxis jelensége.

A csillagászatban a fényév helyett éppen ezért vezették be a parszek (pc) távolsági egységet. 1 parszek 3.26 fényév. Egy parszek (pc) távolságra van tőlünk az az objektum, melyből merőleges rálátás esetén a földpálya sugara éppen 1 ívmásodperc szög alatt látszik.

A módszernek az szab határt, hogy mekkora a legkisebb szög, amit még ki tudunk mérni. A Földön a légkör is akadályt gördít elénk, így 1989-ben pályára állították a Hipparcos űreszközt mely 120000 csillag parallaxisát mérte meg nagy pontossággal, és még további egymillió csillagról gyűjtött adatokat. A Hipparcos 0.001 ívmásodperc pontossággal tudott mérni. 2013 decemberében sikeresen felbocsájtották a Gaia űrszondát. Ennek az eszköznek 1 milliárd csillag pozíciójának megmérése és elmozdulásának detektálása lesz a feladata. A pontossága 0.000001 ívmásodperc. Ezerszer nagyobb, mint a Hipparcos szondáé volt. Pár éven belül rengeteg pontos távolság adat birtokában leszünk a Tejútrendszerben található csillagok esetében. A mérési módszerek „Szent Grálja” ez, ugyanis pusztán szögmérés, és nem egyéb asztrofizikai összefüggéseken, relációkon illetve tapasztalati összefüggéseken alapszik.

Ahhoz, hogy galaxisok távolságát megmondhassuk, további módszereken keresztül vezet az út. A teljesség igénye nélkül megemlítenék párat.

Itt van például a már fentebb is említett Cepheida változók periódus és abszolút fényesség relációja. A periódusból megkapható az abszolút fényesség. Ennek és a mért látszólagos fényesség birtokában a távolság megmondható. Ehhez csak ilyen változókat kell találnunk egy távoli galaxisban. Még a mai műszerekkel sem egyszerű csillagokra bontani a távolabbi galaxisokat. Van a Cepheida pulzáló változókkal egy másik probléma is. Ezek nagytömegű, és ezért rövid életű csillagok egyik fejlődési fázisát képviselik. Így csak olyan galaxisokban találhatunk ilyeneket, melyekben még ma is aktív csillagkeletkezés zajlik. Ezért például elliptikus galaxisokban erre nem sok esélyünk van. Itt más módszerhez kell folyamodnunk. Ebben az esetben a Cepheida változóknál kisebb tömegű, és ezért hosszabb életű csillagok egy késői fejlődési stádiumát jelentő RR Lyrea változócsillagok után kell kutatnunk. Az RR Lyrae váltózó csillagok a magjában már javában folyik a hélium szénné alakítása. Pulzációs periódusuk és abszolút fényességük között pedig reláció áll fent, így tökéletesek távolság meghatározására, akár csak a Cepheida változók. Az RR Lyrae típusú csillagok nem olyan fényesek, mint a Cepheida típusúak, így nehezebb azonosításuk, csak közelebbi elliptikus galaxisok esetén használhatóak.

A szupernóvák azonban roppant fényesek és messzire ellátszanak, és az Ia típusúak abszolút fényessége az őket létrehozó fizikai folyamatoknak köszönhetően állandó. Leegyszerűsítve nincs más hátra, mint a látszólagos fényességet megmérni, és már meg is tudtuk a távolságot. Ehhez azonban el kell csípnünk egy ilyen robbanást. Ezért (is) örülnek a csillagászok minden egyes extragalaktikus szupernóvának. Ezek ugyanis nagyban hozzájárulhatnak egy galaxis távolságának pontosításához.

Egy másik módszer a Tully-Fisher reláció használata (elliptikus galaxisok esetén nem használható, csak spirális és lentikuláris galaxisoknál), mely egy tapasztalati összefüggés a galaxisok luminozitása és a galaxis rotációs görbéjének amplitúdója között. A részletekbe nem nagyon elmerülve, arról van szó, hogy a viszonylag könnyen mérhető galaxison belüli sebességekből meghatározható a galaxis luminozitása, és ebből pedig távolsága. Ugyanis, a galaxis csillagainak dinamikáját a galaxis tömege határozza meg, mely pedig összefüggésben áll annak luminozitásával. Az így kapott luminozitást felhasználva a látszólagos fényesség ismeretében a távolság már meghatározható.

Elliptikus galaxisok esetén is van azonban egy tapasztalati törvény, melyet Faber-Jackson relációnak neveznek. Itt is az a lényeg, hogy valami viszonylag könnyen mérhető tulajdonságból következtetünk a galaxis távolságára. Az elliptikus galaxisok központi csillagainak látóirányú sebesség diszperziója spektroszkópiai módszerekkel (Doppler-effektus) meghatározható. Majd a Faber-Jackson tapasztalati relációt felhasználva megkapjuk a galaxis abszolút fényességét. Ebből és a látszólagos fényességből már meghatározható az elliptikus galaxis távolsága.

A felsorolásom közel sem teljes, és valójában csak egy rövid betekintést szerettem volna nyújtani a módszerek tárházába. Léteznek még további megfigyeléseken alapuló tapasztalati összefüggések is, illetve műszereink működéséből fakadó módszerek, például a felületi fényesség fluktuáció módszere, melyek felhasználhatóak a távolság meghatározására bizonyos esetekben. A téma iránt érdeklődök, bőséges szakirodalmat találhatnak az interneten, akár magyar nyelven is.

Ha több módszer is van, és ebből pár átfed közös tartományokat, akkor mégis mire fel a bizonytalanság? A legtöbb módszernek magának is van egyfajta bizonytalansága, hibája. A Cepheida változók esetén ez 7-15% attól függően, hogy milyen messze van a galaxis. Az Ia szupernóvák módszere az egyik legpontosabb, de itt is 5%-os hibával kell számolni. Mivel a legtávolabbi mérésekre használható módszerek a közelebbi távolságokra működőkre épülnek, azokhoz kalibráltak, így a statisztikai és szisztematikus hibák egymásra rakódnak. Nem kell hát csodálkozni azon, hogy a csillagászatban ritkán érhető el az a pontosság, mint a tudomány más területein.

Mielőtt a távolság kérdését lezárnám, büszkeséggel had említsek meg egy tanulmányt, mely sok magyar kutató nevével jegyzett: J. Vinko, K. Takats, T. Szalai, G. H. Marion, J. C. Wheeler, K. Sarneczky, P. M. Garnavich, J. Kelemen, P. Klagyivik, A. Pal, N. Szalai, K. Vida: Improved distance determination to M51 from supernovae 2011dh and 2005cs.

A szerzők az M51-ben történt két szupernóva robbanás alapján határozták meg a galaxis távolságát. Az egyik szupernóva 2005-ben (SN 2005cs) míg a másik 2011-ben (SN 2011dh) tűnt fel ebben a csillagvárosban. Ők eredményül 8.4 +/- 0.7 Mpc, vagyis 27.4 millió +/- 2.3 millió fényév értéket kaptak. Ez elég jól egyezik más módszerekből kapott távolságadatokkal. Meg kell jegyeznem azonban újfent, hogy más és korábbi módszerek eredményei ehhez az értékhez képest +/- 10 millió fényéves tartományban szórnak. Az M51 példáján keresztül is látszik, hogy a távolság meghatározása keményebb dió a csillagászatban, mint az ember azt elsőre gondolná.

Visszatérve az eredeti kérdésre, fiamnak ebben az esetben azt mondanám, kerülve a fenti hosszas eszmefuttatásokat, hogy az M51 nagyon durván 27 millió fényévre van. Ily messzire tekintettem aznap hajnali egy előtt nem sokkal. Ez irdatlan nagy távolság, azonban közelinek számít a látható világegyetem méreteihez képest. Szinte csak a nem túl távoli kozmikus szomszédhoz kukkantottam át.

A „szomszédban” pedig két ütköző galaxis, az M51 (NGC5194) és az NGC5195 látvány fogadja az észlelőt. Az M51-et találó néven Örvény-ködnek vagy Örvény-galaxisnak is nevezik. Mérete, a távolság adatok függvényében, valahol 50 és 75 ezer fényév körül lehet. Tömegét 160 milliárd naptömegre becslik. A két roppant határozott markáns spirálkar a központi régióból indul ki. Felépítése miatt a grand design spiral galaxy csoportba sorolják. (Igazán jó magyar fordítást még mindig nem találtam.) Ha alaposan szemügyre vesszük ezeket a karokat, akkor látható, hogy helyenként kissé torzultak, és igen aktív csillagkeletkezés zajlik bennük. Ezek a kisebb, és a találkozásnak köszönhetően rendkívül deformált NGC5195 gravitációs hatásának köszönhetőek. A két galaxis deformitásának mértéke alapján arra lehet következtetni, hogy az M51 jóval nagyobb tömegű a partnerénél. Az ütközés körülbelül fél milliárd éve kezdődött meg. A kisebb galaxis éppen távolodik tőlünk, miután keresztülhatolt az M51 látóirányunkra merőleges korongján. A gravitációs kapocsnak köszönhetően még visszatér majd, és megpróbál újra átkelni az M51 galaktikus síkján. Néhány 100 millió év múlva, és pár ilyen keringővel később az összeolvadás befejeződik majd.

De vizsgáljuk meg egy kicsit alaposabban mi is zajlik ebben a két galaxisban. Korábbi cikkeimhez hasonlóan itt is az elektromágneses spektrum különböző tartományaiban készült felvételeket hívom segítségül.

m51_xray

Az M51 (NGC5194) és az NGC5195 a röntgen tartományban – Chandra űrtávcső

A Chandra űrtávcső felvételén megfigyelhetőek a fekete lyukkal rendelkező kettős rendszerek (apróbb pöttyök), illetve a galaxisok magjában található nagytömegű központi fekete lyukak által kibocsájtott röntgensugárzás (két nagy fehér folt). Az, hogy az M51 magjában egy szupermasszív fekete lyuknak kell lennie, már az optikai tartományban készült felvételek alapján is sejthető. A mag roppant fényes. A saját felvételem készítésekor is úgy igyekeztem beállítani a kamera paramétereit, hogy a mag ne égjen be durván. Egy Seyfert II típusú galaxisról van szó, mely aktív galaxis maggal (Active Galactic Nucleus – AGN) rendelkezik. Ezen magok által kisugárzott nagymennyiségű energia, pedig egy ott elhelyezkedő szupermasszív fekete lyuk jelenlétével magyarázható. A képen látható halványabb kiterjedt foltok pedig felhevült gázfelhők, melyek a lágy röntgentartományban sugároznak.

m51-uv

Az M51 (NGC5194) és az NGC5195 ultraibolya tartományban – GALEX felvétele

Az ultraibolya tartományban készült felvételen jól látszik a spirális galaxisban nemrég megszületett nagytömegű forró kék csillagok sugárzása. Csillagászati értelemben ezek igen rövid ideig, mindössze pár millió évig élnek. Létezésük a most is zajló igen intenzív csillagkeletkezésnek a biztos jele. Ahogy fentebb is írtam, az M51-ben a heves csillagkeletkezés az NGC5195 gravitációs hatásának köszönhető. Érdemes megfigyelni, hogy az NGC5195 csak egy halvány vöröses foltocska. Szinte alig látszik. Ebben a galaxisban nem zajlik csillagkeletkezés. Ennek oka, az ehhez szükséges anyag hiánya, melyre két magyarázat kínálkozik. Valaha formás elliptikus galaxis volt, s mint az ilyenekben a csillagok gyártása már régen leállt. A másik lehetséges magyarázat, hogy az ütközésben elvesztette az ehhez szükséges készleteit.

m51-infra

Az M51 (NGC5194) és az NGC5195 az infravörös tartományban – Spitzer űrtávcső

Végezetül vessünk egy pillantást a Spitzer űrtávcső infravörös tartományban készült felvételére. A kék szín az idősebb hidegebb csillagok infravörös sugárzását jelöli. Míg a vörös a csillagászati értelemben meleg csillagközi por sugárzását jelöli. Így a vörös területek reprezentálják azokat a területeket, ahol a csillagok következő generációja fog megszületni az M51-ben. Itt is jól látható, hogy az NGC5195-ben már nincsenek csillagok keletkezésére alkalmas környezetek.

Ha nekem is szabad egy hasonlattal élnem, akkor az M51 és az NGC5195 olyan, mint Stan és Pan. Meglepően különböző karakterek, de együtt igen látványosat alakítanak.

2014. március 26/27. éjszaka

Már hetek óta vártam a megfelelő derültet, mígnem 2014. március 26-án 21 óra környékén kiderült. A felhők elvonultak végre, és csillagos eget hagytak maguk mögött. Villámgyorsasággal és hatalmas lelkesedéssel pakoltam ki a távcsövemet. Mire mindent beállítottam, és a távcső már csak a bevetésre várt, a semmiből megint felhők jelentek meg. Olyan érzésem volt, hogy mind a négy égtáj felől támadnak, majd a fejem felett összezáródott a felhőpaplan. Csalódottságom határtalan volt, ugyanis ezen a héten nem ez volt az első alkalom. Pár nappal korábban már alkalmam volt összerakni, majd 20 perccel később szétszedni a felszerelést. Aznap viszont nem így tettem. A házba beballagva hosszasan szemléltem a műholdfelvételeket. Elhatároztam, hogy várok. Bár egy roppant hosszú és fárasztó munkanap volt mögöttem, de nem adtam fel. Olvasással ütöttem el az órákat, miközben néha kikandikáltam. Éjfél után a felhők, ahogy jöttek, el is mentek. Az ég már közel sem volt olyan nagyszerű, volt valami furcsa opálossága. Vakargattam a fejem, mert az előre eltervezett célpont fotózása már kútba esett. Túl halvány volt ahhoz, hogy ilyen égen megpróbálkozzam vele. A Göncölszekér éppen a zenit közelében tartózkodott. Jött hát az elhatározás. Egyszer úgyis szerettem volna egy elfogadható fotót készíteni az M51-ről. Ott volt az a bizonyos amatőrcsillagász, vagy asztrofotós bakancslista. Az Örvény-köd egy látványos, viszonylag fényes és asztrofizikai szempontból is érdekes objektum. Most pedig a zenit közelében szinte kínálta magát hívogatóan. Ráfordítottam hát a távcsövet, készítettem pár próbafelvételt. Az ég nem volt igazán jó, ez a képeken is látszott, de hajlandó voltam kompromisszumot kötni a cél érdekében, és egy kicsit visszavettem az expozíciós időből. Megkezdtem a felvételek készítését, miközben azon töprengtem, mit is kellene majd írni erről a nagyszerű galaxisról és társáról. 90 darab nyers kép elkészítését adta nekem a sors, mert azután lehelet finom fátyolfelhők úsztak be az egemre.

Úgy érzem mégsem volt hiábavaló a virrasztás, mert jutalmam egy újabb megörökített nagyszerű objektum lett. Saját Messier katalógusom újabb taggal gyarapodott. Ez a kép közel sem biztos, hogy a végső változat. Talán exponálok még hozzá hosszabban is, talán készítek LRGB változatot. De annyi más érdekes látványt tartogat még az égbolt, így lehet, csak később térek vissza rá. Meglátjuk. Talán jöhetne a következő pont a bakancslistán.

2014. április 27/28. éjszaka

20 nap telt el úgy, hogy egyáltalán észlelésre alkalmas lett volna az éjszakai égbolt lakóhelyemen. Ezen a vasárnapon viszont végre szép volt az idő. Kellemesen sütött a nap, lehetett kertészkedni és a gyerekekkel játszani a kertben. A szél elég intenzíven fújt. Mókás volt, ahogy kislányom haját kócolta, de azért titkon reménykedtem, hogy napnyugtára elcsendesedik, az ég pedig derült marad.

Mivel már nem sötétedik korán, így nyugodtan csináltam végig az esti szertartást a három gyermekkel. Miután mindenki ágy közeli helyzetbe került, kipakoltam. Ujjongtam, mert derült maradt, és a szél is elállt. Mire azonban teljesen besötétedett, az átlátszóság durván leromlott. A nyugodtság korábban sem volt valami fergeteges. Nem volt más választásom, mint a pocsékká vált égen keresni egy célpontot megfelelő magasságban, és reménykedni benne, hogy a helyzet nem lesz rosszabb. Ekkor ötlött a fejembe, hogy talán itt lenne az ideje színeket adni az egy hónappal korábban készült M51 felvételemhez. Bármely más esetben, ha csak úgy este 11 körül kitekintettem volna az égre, akkor talán a felszerelést sem pakolom ki. Az ínséges idők után viszont igen elszánt voltam. Végül 62 darab R szűrős, 63 darab G szűrős és 53 darab B szűrős felvételt készítettem. Mindegyik expozíció 55 másodperces volt.

Az éjszakának több tanulsága is volt:

  • Végre nem kellet masszívan felöltözni. A 10 fok körüli hőmérsékletet szinte melegnek éreztem a korábbi hónapok éjszakáihoz képest.
  • Sose feledd megjelölni, és felírni a kamera állását egy felvétel után! Ez korábban elmaradt, és a végső képet nagyon meg kellett vágnom, mert az RGB felvételek elforogtak az L-hez képest. Erre mostmár valami alkalmatosságot is fogok eszkábálni.
  • A harmatsapka sem véd a végtelenségig. Hajnalra minden úszott, és a távcső objektívje elkezdett párásodni. Ezért készült összesen csak 53 darab B szűrős felvétel.
  • 2 óra alvás után nem túl vidám végigdolgozni egy napot.

Tanulságok ide, tanulságok oda. Körülmények ide, körülmények oda. Most azt gondolom, hogy megérte az élmény. E sorok írása közben már kipihentem egy kissé magam, így megint izgatottan várom az újabb derült eget.

Kívánok derült eget nektek is!

Mare Imbrium – Az Imbrium medence gyűrűi

hold-20140311-ttk

Mare Imbrium 79%-os megvilágítottságánál – 2014-03-11 – Göd – 4 x 1000 x 0.008576  sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 10mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Ez a Mare Imbrium-ot, vagyis magyarul az Esők tengerét ábrázoló képet egy befejezetlen mozaik felvétel 4 darabjából raktam össze. A Hold mozaikot azért nem fejeztem be, mert nem ítéltem kellően nyugodtan a légkört igazán jó minőségű felvételek készítéséhez, így leszereltem a kamrát és inkább csak az okuláron keresztül nézelődtem. A felvételek 2014. március 11. 21:18 (20:18 UT) és 21:23 (20:23 UT) között készültek égi kísérőnk 79%-os megvilágítottságánál.

A képet mégis összeraktam, hogy a Hold egy olyan érdekességét mesélhessem el általa, aminek vizuális megfigyelésével töltöttem az időmet az okuláron keresztül. Látni fogjuk, hogy ehhez nem is kell hatalmas felbontás, és elég egy kisebb méretű távcső.

Aznap este a Mare Imbrium ragadta meg a tekintetemet, mely a Hold legnagyobb becsapódási medencéje a maga 1146 Km-es átmérőjével. Csak az Oceanus Procellarum formációja nagyobb a Holdon, azonban bár az is bazalttal elöntött, nem becsapódási medence. A Mare Imbrium méretével a Naprendszer égitestein található becsapódási képződmények között is ott található az élmezőnyben.

Azt már tudjuk, hogy hatalmas. Mégis mennyire és mihez képest? Kiindulásként hasonlítsuk magához a Holdhoz, melynek sugara 1738 Km, és egyenlítőjének kerülete 10920 Km. Bár a Mare Imbrium nem a Hold egyenlítőjénél helyezkedik el, de ebből már sejthető, hogy impozáns a mérete. Azonban egy képnél semmi sem szemléleti jobban az arányokat. Egyik korábbi felvételem a Hold 76%-os megvilágítottságnál készült, ahol a Mare Imbrium már jelentős része napfényben fürdőzött.

hold-20140110-ttk

A Hold 76%-os megvilágítottságnál – 2014-01-10 – Göd – 22 x 1000 x 0.001134  sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 21mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Látható, hogy a Hold mindig felénk néző oldalán milyen nagy is ez a sebhely, legalábbis annak a méretéhez képest. De mekkora lenne itt a Földön? Milyen geográfiai alakzattal mérhető össze?

fold_es_a_hold_merete2_felirat

A kép a Föld és Hold méreteinek arányát ábrázolja, melyen a Mare Imbrium is látható. (Az eredeti kép a wikimedia.org oldalról származik.)

A Hold egyenlítői sugara csak  27%-a a Föld egyenlítői sugarának, amely 6378 Km. A fenti ábra jól szemlélteti az arányokat, melyen a Föld és a Hold látható, a Mare Imbrium-ot pedig külön megjelöltem. Amennyiben ez a becsapódási medence a Földünket díszítené, akkor bizonyára meghatározó alakzata lenne, és külön névvel is illetnénk. Ez a bazalttal feltöltött hatalmas terület akkora, hogy az Ibériai-félsziget bőven elférne benne. Most már láthatjuk, hogy mekkora területet is vizsgálunk távcsövünkkel, amikor azt a Holdra szegezzük.

Eme tenger nevét viseli a Hold egyik geológiai korszaka, melyet Imbrium-korszaknak neveznek. Ez a periódus 3.85 milliárd évvel ezelőtt kezdődött és 3.2 milliárd évvel ezelőtt ért véget. A korszakot az a hatalmas ütközés nyitotta meg, melynek keretében maga a hatalmas Imbrium medence kialakult. A korszak végét pedig a felvételem alján (délen), a medence peremén található, nagyméretű Eratoszthenész kráter kialakulása zárta. Durván félmilliárd év különbség a látómezőben, izgalmas! Eközben a Földön megjelent az élet. A Mare Imbrium-ot létrehozó becsapódás után párszáz millió évvel, a felerősödő vulkáni aktivitásnak köszönhetően, a feltörő bazalt kitöltötte a medencét, létrehozva így a ma is látható sötét felszínt.

Az Imbrium medence kialakulásakor három koncentrikus gyűrűshegység jött létre. Ezeket a becsapódás iszonyú ereje emelte a magasba. Aznap este azzal töltöttem a holdvilágos ég alatt az időm egy részét, hogy ezeket a képződményeket megfigyeljem. Ezek a felvételemen is nagyszerűen látszanak.

hold-20140311-ttk-labels

A külső gyűrűt alkotó hegységek (sárga):

A Kárpátok hegylánca délen, az Appenninek délkeleten, míg végül következik a Kaukázus keleten. Bár ezúttal a megvilágításból adódóan ez most nem látszott, de az Imbrium medence nyugati oldalát nem zárja le hegység, ott a Mare Imbrium felszíne mintegy „átfolyik” az Oceanus Procellarum területére.

A középső gyűrű (zöld) tagjai:

Ide tartoznak a Plato krátert, és annak környékét körülvevő hegységek. Ezek folytatódnak egészen a Sinus Iridium-ig (Szivárvány-öbölig), pontosabban annak északi faláig (a Jura hegységig), majd tovább délre folytatva a körívet. Ehhez a formációhoz tartozik a Plato-tól ellenkező irányba indulva az Alpok, és az Archimedes körüli hegységek.

A belső gyűrű (ciánkék) tagjai:

A legbelső gyűrűt szinte teljesem ellepte a láva, és csak a magasabb csúcsok azok, amik még manapság is kivehetőek. Ilyen a Sinus Iridium keleti falának a kezdete, a Promontorium Laplace. Tovább haladva a köríven az óramutató járásával megegyező irányba következik a Montes Recti, a Montes Teneriffe, a Mons Pico. Majd innen, némi szünet után a Montes Spitzbergen az ív következő jelentős tagja. Tovább haladva már csak „apróbb” maradványokat figyelhetünk meg. Ilyen például a Mons La Hire délen.

hold-gyurus_szerkezet-mare_imbrium

Koncentrikus gyűrűs szerkezet a Mare Imbrium területén. (A kép W. K. Hartmann és G. P. Kupier – Concentric Structures Surrounding Lunar Basins című művéből származik.)

A Hold becsapódási medencéinek kutatásával sokat foglalkozott a hatvanas években W. K. Hartmann és G. P. Kupier. Engem az egyik ilyen tanulmányuk (W. K. Hartmann, G. P. Kupier – Concentric Structures Surrounding Lunar Basins) inspirált erre a megfigyelésre. Az ő művükből származik a fenti utólag digitalizált kép is.

Miközben nézelődtem és csemegéztem a fenti területek látnivalói között arra gondoltam, hogy jó lenne visszautazni az időben, hogy még a lávaömlés előtt megtekinthessük, milyen is volt ez a koncentrikus háromszoros falú alakzat. Ez természetesen nem lehetséges. Azonban van a Holdon egy másik hatalmas becsapódás okozta képződmény, ami ezt megmutatja számunkra. Ez a Mare Orientale. Mivel a Hold mindig csak az egyik oldalát fordítja felénk, így távcsöveinkkel nem figyelhetjük meg formavilágát teljes valójában. Be kell, hogy érjük most egy a NASA Lunar Reconnaissance Orbiter űreszközéről készítette felvétellel.

mare_orientale_lro

Mare Orientale a NASA LRO (Lunar Reconnaissance Orbiter) felvételén. (A kép a NASA publikus archívumából származik.)

Ez a becsapódási medence nem telt meg annyira bazalttal, mint a Mare Imbrium, így nagyszerűen megfigyelhető a három koncentrikus gyűrűshegység. Valahogy így nézhetett ki nagyjából 3.82 milliárd évvel ezelőtt maga az Imbrium medence is.

Noha ma már elfedi előlünk bizonyos titkait a Mare Imbrium, a múlt nyomai ma is itt vannak előttünk és észrevehetjük, megfigyelhetjük. És lám ezen nyomok megfigyeléséhez nem is kell feltétlenül nagy műszer.

Az olvasó figyelmébe ajánlom még a Mare Nectaris-t és annak környezetének megfigyelését, mely egy másik érdekes becsapódási medence, és ahol csak a legbelső rész töltődött fel bazalttal. Viszont a többszörös koncentrikus szerkezet ott is tetten érhető, ahogy azt az alábbi képen is megfigyelhetjük.

hold-20140308-mare_nectaris-cut-ttk

A Mare Nectaris vidéke a Hold 53%-os megvilágítottságánál az egyik mozaik felvételem darabján.

2014-03-08 – Göd – 1000 x 0.003486  sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 21mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Mint az látható az éjszakai égen a Hold (is) igazán sok érdekességet és felfedezni valót kínál számunkra. Fordítsuk hát távcsövünket felé, és lessük ki titkait.

A Callisto árnyéka a Jupiteren – 2014. 03. 11.

 jupiter-callisto_arnyek-2014-03-11-22_33_10-ttk

A képen balról jobbra: Callisto árnyéka a Jupiteren, Europa, Callisto, Io.

2014-03-11 22:33.10 CET (21:33:10 UT) – Göd – 2000 x 0.033056  sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 10mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

 jupiter-callisto_arnyek-2014-03-11-ttk-4

A videón a Callisto árnyékának vonulása látható a Jupiteren 2014. 03. 11. 22:00:53 (21:00:53 UT) és 2014. 03. 11. 23:27:07 (22:23:07 UT) között.

A Jupiter a Naptól számított ötödik bolygó, és egyben a Naprendszer legnagyobb bolygója is. Tömege majdnem 320-szor nagyon Földünkénél. Gyakran emlegetik a bolygók királyaként is. Valóban királyi a megjelenése sávos, örvénylő felhőzetével. Hatalmas tömegének köszönhetően, gravitációjával jelentősen kihat a többi Naprendszerben található égitest mozgására. A Nap után egyértelműen ő az egyik legmeghatározóbb tényező bolygórendszerünkben, aki a nála kisebb égitestek sorsa felett képes dönteni. Üstökösök pályáját módosíthatja, a Mars és a közte található kisbolygó övezet létezéséért és struktúrájáért felelős. Könnyűszerrel befoghatja a közelébe tévedő égitesteket. A szerencsétlenebbek sorsa pedig az, hogy belezuhannak a főleg hidrogénből és héliumból álló légkörébe. A légköre tartalmaz még némi metánt, vizet, ammóniát és szilícium alapú összetevőket. Továbbá előfordul még benne szén, etán, hidrogén-szulfid, neon, oxigén és kén is. Eme becsapódások roppant nagyenergiájúak és látványosak. Az emberiség már több ilyen eseménynek is a tanúja volt. Még ma is nosztalgiázva gondolok vissza milyen izgalommal követtük az eseményeket, amikor a darabokra szaggatott Shoemaker-Levy-9 üstökös 1994 júliusában becsapódott a Jupiterbe. A nyomok még hónapokig látszottak.

Feltekintve az éjszakai égboltra a Hold és a Vénusz után a harmadik legfényesebb égitest. Eme cikk írásakor éppen az Ikrek csillagképben tartózkodott, így 2013/2014 téli éjszakák egyik legfeltűnőbben ragyogó égiteste volt. Uralkodását még tavasszal is folytatja majd az éjszaka első felében, így kevéssel éjfél utánig továbbra is lehetőségünk lesz a megfigyelésére.

Mi az, ami eme bolygó megfigyelésére sarkalja az embert? Maga a sávos, örvényekkel tarkított felhőzetrendszere lenyűgöző. A két nagy sötét sáv már viszonylag kis távcsőben is megmutatja magát. De nem kell igazán nagy távcső ahhoz, hogy egyéb részleteket is megpillanthassunk a bolygón. Ott van például a sokat emlegetett Nagy Vörös Folt, mely egy 300 éve dúló hatalmas vihar. Mérete bolygónknak 2-3-szorosa. Bár az utóbbi években kevésbé markáns a megjelenése, és megfigyelések szerint a mérete is folyamatosan csökken. A vihar csitulni látszik. A kutatók egyik kedvenc témája, hogy miként maradhat fenn egy ilyen vihar, ilyen hosszú időn keresztül. Ehhez bizonyosan hozzájárul, hogy nincs szilárd felszíne a bolygónak. Csupán a központi rész, vagyis a mag és környezete tekinthető szilárdnak. Gyors forgása is meghatározó lehet. A bolygó egyik másik sajátossága, hogy még kialakulása után milliárd évekkel is összehúzódó fázisban van, mely évente nagyságrendileg 2 cm. Ennek köszönhetően pedig hőt termel, méghozzá egy kicsit többet, mint amit a Naptól sugárzás révén kap. Valószínűleg nagyon soktényezős erre a kérdésre a válasz. Persze a légkörének modellezése nem egyszerű feladat, és van még tisztázandó kérdés bőven. A Jupiter bolygó egy folytonosan változó világ, és bármi is okozza a légköri jelenségeket, azok gyönyörű mintázatokat alakítanak ki. Ez az, ami izgalmassá teszi a megfigyelését. Mint fentebb említettem roppant gyorsan forog. 9 óra 55 perc a sziderikus forgási ideje. Gondoljunk csak bele, hogy egy földi nap alatt kétszer is megfordul tengelye körül. A hatalmas gázóriásnak már viszonylag rövid idő alatt, a légköri struktúráknak köszönhetően, észrevehető távcsövön keresztül a gyors tengelykörüli forgása. Így egy éjszaka alatt akár többször is visszatérhetünk hozzá, mert újabb és újabb felfedezni való részleteket tartogat a számunkra.

De nemcsak a bolygó felhőzete az, ami izgalmas lehet. Ma ismert holdjainak száma 65. Már kis távcsővel megfigyelhetjük, ahogy négy legnagyobb holdja körültáncolja. Ezt a négy holdat felfedezőjük, Galileo Galilei után, Galilei-holdaknak is nevezik. Galilei éppen 450 évvel ezelőtt született, és a Jupiter holdjainak felfedezése is egy fontos bizonyíték volt a Kopernikusz féle heliocentrikus világkép mellett. Pontosabban fogalmazva, a holdak felfedezése éppen a geocentrikus világkép ellen szólt, vagyis nem minden a Föld körül kering. Adózzunk mi is tisztelettel a nagy tudósnak, amikor eme holdakra tekintünk, aki megfigyeléseivel, és annak interpretációjával, a modern tudomány felé indította az emberiséget. A négy Jupiter hold mai elnevezése érdekes módon nem Galileihez, hanem Simon Marius-hoz köthető, aki saját magát szintén a holdak felfedezőjének tekintette. Így kapta ez a négy égitest, a Jupitertől távolodva: az Io, Europa, Ganymedes, és Callisto neveket. (A felvételemen a Ganymedes nem látható, mert nem fért bele a látómezőbe.)

Már egy ideje fontolgattam, hogy elkészítem életem első Jupiter felvételét. Csak a megfelelő alkalomra vártam. 2014. március 11. éjszakájára a Meteor Csillagászati Évkönyv 2014 előre jelezte a Callisto árnyékának átvonulását a Jupiter korongján. Gondoltam, hogy ez lenne az igazán megfelelő alkalom.

Mivel amatőrcsillagászattal már évtizedek óta foglalkozom, így többször is volt már alkalmam megfigyelni, ahogy az egyik hold árnyéka átvonul a korongon, sőt ritkán egyszerre akár kettőé is. Szintén volt már alkalmam egy hold átvonulását, illetve a bolygó mögötti el- és feltűnését megfigyelni. Talán az égi dolgok iránti vonzalmam az, ami miatt roppant izgalom tölt el minden újabb Jupiter hold jelenség megfigyelésénél. Megunhatatlan, még akkor is, ha sokszor láttam már ilyet. Kicsit olyan ez, mint a napkelte vagy éppen a napnyugta. Rengetegszer megnéztem már, de van számomra egy megfoghatatlan varázsa, amely mindig érdekessé teszi. Nem is beszélve arról, hogy nincs két egyforma.

A fotografikus megörökítése egy ilyen jelenségnek viszont izgalmas újdonság volt számomra. Főleg úgy, hogy magáról a Jupiterről sem készíttettem még felvételt.

A felvételek rögzítéséhez használt távcső egy UMA-GPU APO Triplet 102/635 volt, a távcsőmechanika pedig egy SkyWatcher HEQ-5 Pro volt SynScan vezérléssel. Kameraként egy ASI120 MM szolgált. Okulár projekcióra egy Baader Hyperion 10mm-es okulárt vetettem be. Használtam továbbá még Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrőt.

jupiter-callisto_arnyek-2014-03-11-ttk-all

A 11 videót rögzítettem. Minden videó 2000 frame-et tartalmazott. Az első videó időpontja 2014. 03. 11. 22:00:53 (21:00:53 UT), míg az utolsóé 2014. 03. 11. 23:27:07 (22:23:07 UT).

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 10mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Az első mindig emlékezetes. Így emlékezetes marad az első Jupiter felvételem készítésével töltött este, melyet a Jupiter és a Callisto árnyékának megörökítésével töltöttem a még kissé csípős kora tavaszi éjszakában. Felidézte bennem azokat az emlékeket, amikor életemben először láttam ilyet immáron több mint két évtizede. Azt tanácsolom mindenkinek, hogy böngéssze bátran az előrejelzéseket, és menjen ki az ég alá, ha adódik az alkalom. Én így teszek majd. Mindig páratlan élményeket tartogat számunkra az ég.

Hold mozaik – 53%-os megvilágítottság

hold-20140308-ttk

2014-03-08 – Göd – 29 x 1000 x 0.003486  sec

UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel

ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 21mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Nagyon hosszú ideje vártam már, hogy egyszer első negyed környékén is készíthessek felvételt a Holdról. Egyszerűen mindig úgy alakultak a körülmények az utóbbi háromnegyed évben, hogy nem sikerült ennél a fázisnál elcsípnem égi kísérőnket. 2014. március 8-án reggel végre valódi tavaszi napsütésre ébredhettem. Csak pár apró felhő úszott az égen. Az csillagászati évkönyvben az első negyed időpontjára 13:47 UT volt megadva, így izgatottan vártam az estét. Szerencsére a derültség kitartott, így miután a gyermekek lefeküdtek, kipakoltam a felszerelést. Nyugtalan volt a légkör, de végre derült. Ráadásul nem sokkal első negyed után járt a Hold fázisa.

A Hold megkapó látvány ebben a fázisban. Hosszasan barangoltam a terminátor, a fény és az árnyék határán és megint megállapítottam, hogy van ebben a látványban valami roppant varázslatos, valami számomra megunhatatlan. Felszereltem hát a kamerát a távcsőre, hogy megörökíthessem a látványt.

29 darab (800×800 pixelméret, 1000 frame, 0.003486 másodperc) videót vettem fel, melyet mind felhasználtam a mozaikhoz. Az egyes képek között legalább egyharmadnyi átfedéssel dolgoztam. Az első felvétel időpontja 2014. március 8. 20:12 UT, míg az utolsóé 20:46 UT. Meglepő volt látni, hogy ebben a durván félórában a nyugodtság mennyit romlott.

A videók rögzítését a terminátornál délen kezdtem, én innen haladtam kelet felé. A Hold keleti peremét elérve, észak felé vettem az irányt a korongon, és nyugat felé haladtam vissza. Majd a terminátort újra elérve, ismét észak, majd kelet.

Ezzel a felvétellel a Hold különböző fázisaiban készült mozaik sorozatom egy újabb taggal bővült. A nyersanyag elkészült, és ismét okulár került a kamera helyére. Az üvegeken keresztül e távoli világra pillantottam újból. Igen, a légkör még nyugtalanabb lett.

Eszembe jutott, hogy sorba veszem a Mare Serenitatis bazalttal kitöltött medencéjében az aprócska krátereket. Vajon mennyit tudok azonosítani? Melyik a legkisebb, amit még megfigyelhetek? Kellemes időtöltésnek tűnt, és az is volt úgy hiszem. Sok krátert ismerek a Holdon, de ehhez még nekem is egy atlaszra volt szükségem. A Bessel krátertől indultam ki, és onnan a medence szélei felé haladva pásztáztam a tájat egyik alakzattól a másikig haladva. Közben belegondoltam, hogy a Bessel a maga 17 Km-es átmérőjével, alig valamivel kisebb csak, mint a távolság, amit dolgos hétköznapokon bejárok. A méret így már sokkal kézzelfoghatóbb volt, legalábbis számomra. Bár a távcsövezés élménye megadatott aznap, de a légkör nem kényeztetett el igazán. A kép minduntalan hullámzott. Meg kellett állapítanom, hogy az 5 Km körüli kráterek azok, melyek 10 cm-es műszeremmel nagyon magabiztosan láthatóak ezen az estén. Ilyen volt például a Banting kráter, míg a Linne A-t 4 Km-es méretével már el-elmosta a légkör. Az ennél kisebbek, mint például 3.2 Km-es Linne H, még szintén megpillantható volt. Itt a tavasz, és lassan megtelik élettel a Duna partja, a Linne H átmérője pedig nagyjából megfelel annak a távolságnak amennyi a házam és a Duna partján lévő halsütőst elválasztja, ami hamarosan nyit a közelgő kellemes idővel. Ez a gondolat kizökkentett, és így abba is hagytam a Mare Serenitatis felszínének böngészését. A Holdról visszatértem a Földre.

Még egy ötletet had osszak meg az olvasóval, bár ez egyáltalán nem tőlem származik, az érdem Baraté Leventét illeti. A kitartó megfigyelők számára egyéb lehetőség is kínálkozik ennél a fázisnál. Amennyiben két órát rászánunk, végignézhetjük, hogy miként húzódik vissza a Kaukázus hegység árnyéka a Cassini krátertől a hegy lábához, miközben a Nap egyre magasabbra emelkedik a Hold koromfekete légkör nélküli egén. Illetve megfigyelhetjük, miként telik meg fénnyel a Cassini kráter. Bizony ez 2-3 óra alatt mind lejátszódik a szemünk előtt. Érdemes megnézni Levente videóját. Nem sokkal az én mozaik felvételem előtt készítette.

Bár a fentiek mind csak játékos ötletek, és nem mondhatóak igazán tudományosnak, de végtére is az amatőrcsillagásznak megvan az a szabadsága, hogy saját kedve szerint töltse idejét az ég alatt.

Az SN2014J szupernóva az M82 galaxisban

m82-sn2014j-20140204-ttk-mark

Az SN2014J szupernóva az M82 galaxisban
2014-02-04 – Göd – 99 x 35 sec light és 15 x 35 sec dark
UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel
ASI 120MM monokróm kamera

Az M82 galaxis asztrofotós szempontból nekem mindig egy érdekes kérdés volt. Sosem tudtam eldönteni igazán, hogy érdekel-e maga a téma vagy sem. Vagyis, készítsek-e fotót erről a galaxisról, vagy előbb más objektumra szánjak időt? Most biztosan sokan felhördülnek, és védelmébe kelnek ennek az asztrofizikai szempontból valóban érdekes galaxisnak. A kérdést végül a 2014. január 21-én fellángolt Ia típusú szupernóva döntötte el, mely a 2014J jelölést kapta.

A felfedezést követő napon olvastam a hírt az MCSE levelezőlistáján, és azóta vártam a lehetőséget, hogy végre fotót készíthessek erről az M82-ben, tőlünk 11.5 millió fényévi távolságban lejátszódott kozmikus tűzijátékról. 2014. február 4. éjszaka hidegnek és kissé párásnak indult. A Hold sápadt fénnyel csüngött az égen, mikor este 6 órakor kiraktam a távcsövet. Nem lehetett kihagyni, hogy egy órát ne szenteljek neki. A légkör roppant mód nyugtalan volt, de mégis üdítő volt a szemlélődés égi kísérőnk felszínén. A hosszú görnyedéstől és az ekkor már 0 fokos hőmérséklettől kissé elgémberedve szünetet kellett tartanom. A felvételeket egyébként is csak akkor terveztem, amikor a Hold már alábbszáll az égbolton.

Valamikor 19:30 környékén a távcsövemmel megcéloztam az M82-őt. A szupernóva határozottan ott volt. Meg is lepődtem, hogy mennyire más a már jól ismert M81-M82 páros megjelenése ennek a szupernóvának köszönhetően. Vizuálisan az M82-őt ragyogásával hegyes tűként keresztüldöfte a robbanás fénye. Micsoda pokoli energia szabadul fel, mely az összeroppanó fehér törpe csillag halálhírét a kozmoszba kürtöli! Képesek akár anya galaxisukat is túlragyogni. Ezek a gondolatok cikáztak bennem, meg egy friss kutatás eredménye. Eszerint lehet, hogy az Ia típusú szupernóvát mégsem egy korábban társuktól anyagot dézsmáló, és így a kritikus tömeget átlépő összeroppanó fehér törpe halála hozza létre? A Kepler-űrtávcső adatai és számítógépes szimulációk alapján elképzelhető, hogy inkább fehér törpékből álló kettősrendszer tagjainak összeolvadása a felelős a látványos eseményért. Bármelyik versengő elképzelés is a helyes, ez nem változtat magán a tényen, hogy a felszabaduló energia pokoli mértékű. Mi pedig biztonságos távolságból gyönyörködhetünk a fellángolás látványában. Mindezt úgy, hogy a színképek tanulsága szerint a szupernóva jelentős mennyiségű intersztelláris anyag mögött található az M82-ben, vagyis jelen esetben a fényét jelentős mennyiségű por és gáz tompítja, és egyben vörösíti is.

Miközben gyönyörködtem a látványban és a fentieken töprengetem, megint átélhettem azt az örömöt és izgalmat, melytől való függés hozzáláncol az amatőrcsillagászathoz. Percekig csak csendesen ujjongtam a hidegben, majd felszereltem a kamerát és a vezetéshez szükséges felszerelést. Minden készen állt. Felvettem az első próba fotókat különböző kamera beállításokkal, melyeken jól visszatükröződött a kissé párás, nyugtalan légkör. Mire eldöntöttem, hogy mi lesz a megfelelő beállítás, lassan felhősödni kezdett délnyugat felől. 27 felvételt így is készítettem, mielőtt a fellegek teljesen elborították a Nagy Medve csillagkép területét. Várakoztam és bizakodtam. 21 óra táján végre megkegyelmeztek az égiek, a felhők elvonultak. Folytattam a fotózást a -2 fokban, melyből -6 lett a végén mire összejött még 72 képkocka. Azonban nem az akkor már sanyargatónak érzett hideg, hanem a megint megjelenő felhők vetettek véget az exponálásnak. Pakolás közben döbbentem csak rá, hogy mekkora is a csönd, melyet csak néha tört meg egy-egy ijesztő pattanás. Ezt a zajt a lehűlő házak teteje és az ereszcsatornák adták ki. A fagyba burkolódzó település már rég szunnyadt, itt volt az ideje, hogy én is csatlakozzak.

Aznap éjszaka végül 99 darab 35 másodperces felvétel készült. Másnap este, amikor a felvételek feldolgozásával bíbelődtem döbbentem rá, hogy az M82 egy valóban igazán izgalmas galaxis. Gyönyörű ez a 8.4 magnitúdós és 11ˊ 12˝ méretű, éléről látszó aktív, csillagontó galaxis, melyet a szomszédos nagyjából 150000 fényévre lévő M81 gravitációs hatása kegyetlenül meggyötört a legutóbbi közelségük alkalmával. Még pár találkozóra valószínűleg sor kerül, mígnem pár milliárd év múlva a két galaxis összeolvad. De hol van az még! Optimistán tekintve a jövőbe, bízom abban, hogy most még a távcsövet fel sem érő kisebbik gyermekeimnek, és később unokáimnak is megmutathatom ezt az égi csodát. Talán lesz akkor is még sötét ég. Abban is reménykedem, hogy ha csak egy pillanatra is, de ők is átélnek majd akkor valamit az univerzum nagyszerűségéből. Én mindenesetre elmondom akkor is majd a mesémet. Így legyen!

Hold mozaik – 76%-os megvilágítottság

hold-20140110-ttk

2014-01-10 – Göd – 22 x 1000 x 0.001134  sec
UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel
ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 21mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

Az érkező hidegfront végre kitakarította az eget. Az átlátszóság fantasztikus volt. Lassan hónapok óta nem láttam ilyet. A csillagok a fényes Hold ellenére is gyönyörűen ragyogtak. A távcső összeállítása után egy órán keresztül csak fényesebb mély-ég objektumokat nézegettem. Kicsit sajnáltam, hogy a Hold ilyen magasan van és fényes.

Mikor a távcsövemet a Hold felé fordítottam, és szűrővel tompítottam a fényén láttam, hogy a légköri nyugodtság már közel sem ilyen jó. Visszaemlékezve a korábbi, párás majd ködben végződő éjszakára, a látott kép csapnivaló volt. A Hold képe úgy hullámzott, mint forró nyári napon a rónaság távoli képe.

Ezen körülmények között kezdtem el újabb Hold mozaik felvételemet 21mm-es Baader-Hyperion okulárt használva az okulár projekcióhoz. 22 darab 1000 frame-es felvételt használtam fel, melyből elkészítettem ezt a mozaik képet, melyen a 9.4 napos Hold 76%-os megvilágítottsággal látható.

Az összes felvétel 2014. január 10-én készült 20:42 UT kezdettel. Bár valójában 22 videó került ebben a képben felhasználásra, de összesen 50 készült pontosan azonos beállításokkal. 50 darab képet dolgoztam ki 3 változatban, kissé eltérő paraméterekkel a RegiStax segítségével. A 3 módszer képei közül azt a csoportot választottam, amelyik a legjobban tetszett. Ezután a maradékból válogattam ki 22 képet a mozaikhoz. A felhasznált felvételek első videójának dátuma 2013. 01. 10. 20:42 UT, míg az utolsóé 2013. 01. 10. 21:26 UT.

A videók rögzítését a terminátornál délen kezdtem, én innen haladtam kelet felé. A Hold keleti peremét elérve, észak felé vettem az irányt a korongon, és nyugat felé haladtam vissza. Majd a terminátort újra elérve, ismét észak, majd kelet. A 800×800 pixelmérettel készültek a felvételek, és úgy haladtam, hogy az átfedések mindig jelentősek legyenek a szomszédos kockák között. Azért nem használtam ki a kamera teljes felbontását, mert egy egészséges kompromisszumot kerestem a látómező nagysága és a megfelelő kép/másodperc rögzítési sebesség között.

Hold mozaik töredék

hold-20140106-ttk

2014-01-06 – Göd – 11 x 1000 x 0.004372 sec
UMA-GPU APO Triplet 102/635, SkyWatcher HEQ-5 Pro mechanika SynScan vezérléssel
ASI 120MM monokróm kamera, okulár projekció – 21mm Baader Hyperion, Astronomik ProPlanet-742 CCD szűrő

A meteorológia ismételten csak ködöt ígért az estére, mely mindig hihetetlen, amikor az ember a kék eget bámulja napközben. A kék égen pedig már koradélután ott függött a Hold. Első negyed előtti, nagyjából 45% megvilágítottsággal igézően szép látvány volt. Olyan hatást keltett, mintha kartonból vágták volna ki, és az alkotó kedvét lelte volna a pasztell sárágban. Fénye elárulta, hogy jelentős mennyiségű pára volt jelen a levegőben. Ahogy teltek az órák, csak nem borult be. A kékség is maradt, de lassan némi szürkeség jelent meg az égen, a Nap pedig sápadtan bukott alá a hegyek mögött. Eltelt a munkanap és kissé megfáradtan, de reménykedve hazaindultam. Magam mögött hagyva a forgalomnak nevezett mindennapi játszmát, lehajtottam a gyorsforgalmi útról. A szántókon nagyjából fél méter magasan már lesben állt a pára. Gyűlölnöm kellett volna, de volt az alig áttűnő fehérségében valami igéző. Pár magányos fa, és a távoli erdősor emelkedett csak ki belőle. Sajnáltam, hogy most sem volt nálam a fényképezőgépem. A házak katonákként csatarendben sorakoztak fel, és úgy védték a kis várost a kúszva közelítő ködtől. Tapasztalatból tudtam a hódítás nem várat magára többet egy vagy két óránál, és  a település elesik majd. Ismét.

Hazaérkezés után kiraktam a távcsövet hűlni, mely félóránál többet nem is árválkodott kint a kertben. Miközben a mechanikát raktam össze terveket szövögettem, hogy mivel is töltöm majd az ég alatt az időt. A Hold volt az elsődleges célpontom, de már azt is terveztem mit észlelek akkor, ha majd lenyugszik. Gondolatban több órával előrejártam már. Egyszer csak minden a helyére került. Pólusra álltam, és a távcsövet a Hold felé fordítottam.

Talán egy félév is eltelt azóta, hogy a Holdat lehetőségem volt első negyed előtt távcsőben végigpásztáznom. Nem zavart az sem különösebben, hogy a légkör nyugtalan volt. Elővettem egy nagylátómezejű 5mm-es okulárt, majd leültem az észlelőszékemre, és hosszasan gyönyörködtem a látványban.

hold-20140106-ttk-mnect-piccolomini-lb

Elsőként a terminátor közelében elhelyezkedő Mare Nectaris-t, és annak környezetét vettem szemügyre. Ez a medence még a Nektaris-korszakban alakult ki, mely a Hold 3.92 és 3.85 milliárd évvel ezelőtti korszakát öleli fel. Igen ősi képződmény a medence, mely egyben névadója is ennek a korszaknak. A bazalt azonban csak az Imbrium-korszakban öntötte el, azaz valamikor 3.85 és 3.8 milliárd évvel ezelőtti időkben. Az első jelentősebb alakzat a Fracastorius-kráter volt, amit ezen a környéken megcsodáltam. Azért pont ezzel kezdtem, mert szerettem volna szemügyre venni a Meteor 2013/9. számában részletesen ismertetett krátert és annak környezetét. A 124 Km-es kráter megfigyelésére a cikk szerint az újholdat követő 5 nap az egyik ideális időpont, de a 6 napon sem okozott csalódást. Nagy élmény volt végigszaladni a cikken újból, miközben a látómezőben a saját szememmel is próbáltam azonosítani a dolgokat.

A Mare Nectaris-tól nyugatra elhelyezkedő hatalmas 101 Km-es Theophilus-kráter belsejében még nem kelt fel a Nap, csak a töredezett központi csúcs két magaslati pontja ágaskodott ki. Láttam már életemben nagy hegyek között napkeltét, de egyszer megcsodálnám azt is, hogy milyen lehet egy ilyen kráter központi csúcsán állva. Miközben ezen eltöprengtem, elhatároztam, hogy felkeresek pár olyan általam ismert krátert a terminátor mentén, melyet számomra érdekes személyekről neveztek el. Biztosan kihagytam sokukat, de éppen akkor és ott ezek jutottak eszembe, illetve ezen alakzatok vonták magukra a figyelmemet.

A Theophilus-krátertől indulva a szintén még sötét belsejű Madler-en át a Mare Nectaris érdekes alakzatához, a Daguerre-kráterhez érkezünk. Ez egy szinte teljesen bazalt által elöntött kráter. A falakból is szinte alig maradt valami. Nemcsak maga a kráter érdekes, de személy is, akiről elnevezték: Louis-Jacques-Mandé Daguerre. Ő volt a róla elnevezett dagerrotípia kifejlesztője, és ő készítette a világ első embert ábrázoló fotográfiáját 1838-ban. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem ő volt az egyetlen, aki kísérletezett a fényképezőgép megalkotásával, de az egyike azoknak, akiknek egy képrögzítési eljárás őrzi a nevét.

A Mare Nectaris-tól a Piccolomini-hez vettem az irányt délnek, mely kráter belsejét félig még szinte árnyék borította, s melynek ebben a megvilágításban kávészemre emlékeztető központi csúcsa hosszú árnyékot vetett nyugati irányba egészen a lankásan emelkedő kráterfal kezdetéig. Piccolomini itáliai humanista nevéhez fűződik az első igazi nyomtatott csillagászati térkép, melyben elhagyta a korban szokásos csillagképfigurákat, és betűkkel jelölte meg az egyes csillagot. Laponként egy-egy csillagkép területét fedett le. Egyben magnitúdó skálát is használt, melyek a csillagok szimbólumának nagyságával jelölt.

piccolomini-csillagterkep3

De le Stelle Fisse – Piccolomini csillagtérképe

A Piccolomini-krátert elhagyva délre indultam tovább. A Janssen meggyötört csodálatos vidékét éppen csak érintve, mely a Nekctaris-korszaknál is idősebb terület, megérkeztem a Vlacq-kráterhez.

hold-20140106-ttk-vlacq-hommel-rheita-lb

A kráter belsejének már csak harmadát fedte árnyék, mely nem érte el a kettős kiemelkedésből álló központi csúcsot. A kráter olyan benyomást keltett a távcsőben, mintha a kráterfal északi része nem is emelkedne ki a felföldből, és ezzel igazi becsapódás ütötte lyuk benyomást kölcsönözött az alakzatnak. A 89 Km-es kráter belsejében lévő kisebb becsapódási krátert is sikerült megpillantani, melyre rámutatott a Vlacq központi csúcsának árnyéka. Adriaan Vlacq Hollandiában született, és a matematika történetébe 1-től 100000-ig terjedő 10 helyértékes táblázatával írta be magát. Vlacq a XVII. szászadban élt és dolgozott, de még a XX. század elején is megjelent táblázatának 90. kiadása. Érdemeiből mit sem von le, hogy ő Henry Briggs táblázatát egészítette ki, mely 1 és 20000, illetve 90001 és 100000 közötti tartományt fedte le. Ő maga 70000 értékkel gyarapította az eredeti táblát, melyben meglepően kevés volt a hiba.

A Holdnak ez a vidéke évmilliárdokon keresztül volt kitéve a becsapódási bombázásoknak anélkül, hogy a mélyből feltörő láva jótékonyan kisimította volna a ráncokat, sérüléseket. Nem is csoda, hogy következő célpontom a hatalmas Hommel-kráter fala szinte hozzánőtt a Vlacq-kráter falához. A Hommel maga is kráterekkel tűzdelt, méghozzá nem is kisméretűekkel. A fő kráter mérete 126 Km, de a Hommel A és Hommel C mérete is 50 Km körüli. Ebből az A kráternek (ÉNY-NY) csak a nyugati sáncfalát világította meg a Nap, és csak ezzel jelezte, hogy maga is ott van az óriás belsejében. A Hommel A krátert létrehozó becsapódás éppen csak elhibázta a főkráter központi csúcsát, mely már fürdött a felkelő Nap fényében. A csúcs fénye azonban sokkal tompább volt, mint bármelyik utólag létrejött kisebb kráter megvilágított fala. Bár csodás bájából csak részleteket mutatott meg a Hommel-kráter és családja, így is sokáig elidőztem rajtuk. Ahogy a kedves olvasó már sejti, nemcsak az impozáns megjelenés vonzott erre a területre, hanem Hommel neve is. Tycho Brahe roppant pontos csillagászati mérései még ma is bámulatba ejtik az embert. Hogyan érte el ezeket az eredményeket Tycho? Hasonló műszerek már őt megelőzve is rendelkezésre álltak, de Tycho használt pár speciális megoldást, amellyel lekörözte elődeit. Ebből, az egyik a méréseket még pontosabbá tevő ötlet, azonban nem tőle, hanem Johann Hommel-től származik. Pöttyözött cikk-cakk vonalakat használt a beosztások között. Minden vonal 10 pöttyből állt. Maguk közt a beosztások között nem lett volna egyszerű létrehozni a finom skálát, ráadásul így az érték leolvasás is sokkal könnyebb és pontosabb volt.

hommel-tycho-beosztas

Hommel cikk-cakk beosztása, melyet Tycho saját műszerén használt fel

Ha másért nem is, Hommel már ezért az ötletéért megérdemelt egy krátert a Holdon. Persze attól, hogy ezt a megoldást átvette Tycho még nem von le semmit egyéb érdemeiből, mert voltak műszereit tökéletesítő saját ötletei is bőven. Ilyen volt például, hogy nem egy egyszerű lyukat használt egy lemezen, amin áttekintett, hanem résekkel dolgozott. De ez már egy másik írásom anyaga lehetne.

Tycho neve mellett szinte mindig megemlítik Kepler nevét. Én személy szerint a prágai sörözések alkalmával, mindig felkeresem a várat fentről lefelé megközelítve, a villamos megállójának közelében lévő szobrot, melyen Tycho és Kepler együtt látható. Kepler távcsövét pedig a kor híres optikusa és csillagásza Rheita készítette, aki annak előtte kapucinus szerzetes volt. Eredeti nevének latin változata Antonius Maria de Rheita Schyrlaeus. Ahol a Rheita a kolostor nevéből származtatható. Arról viták folynak, hogy Cseh illetve Osztrák származású-e, de ez 1600-as évek történéseit ismerve ebben a régióban, nincs is mit csodálkoznunk ezen. Az viszont vitán felüli, hogy a ma is használatos objektív és okulár kifejezéseket ő használta először. Jusson hát eszünkbe a Rheita név, amikor távcsövünk két fontos komponensét használva az égre tekintünk műszerünkkel. Nekem is eszembe jutott, így felkerestem a róla elnevezett krátert. A 70 Km-es kráter központi csúcsával és belül laposan induló sáncfalával nagyszerű látvány volt a Hold eme megvilágítottsága mellett. Akármikor megnézem, mindig roppant mód elcsodálkozom rajta, hogy a nagyobb méretű, és műszerem számára elérhető másodlagos kráterek szinte mind a lankás kráterfalba csapódtak be. Ezen az éjszakán a déli oldal másodlagos kráterei látszottak könnyedén. A kráter környékén még több szintén Rheita nevével és egy betűvel jelzett kráter található. Ebből számomra az egyik legérdekesebbnek a Rheita E tűnt, mely elnyúltságával lenyűgözött. Valójában 3 darab kráter sorozata, de kráterfal nem választja el őket egymástól, így dudoros völgy benyomását kelti.

Lassan már egy félórája csak ültem a széken, és bámultam a Holdat. Ideje volt felállni, és nyújtózni egyet. Ezt a tevékenységet egy rövid sétával kötöttem össze, mely a kertem kapujáig tartott. Kikukkantva láttam, hogy a köd már beszüremkedett az utcára. Visszasiettem hát, mert még felvételt szerettem volna készíteni a Holdról. A kamera felszerelése előtt, azonban megcsodáltam még a Mare Fecunditatis medencéjében a Messier A nevű krátert.

hold-20140106-ttk-messiera-lb

Ez egy 13 Km átmérőjű piciny kráter az előzőekhez képest, de a nyugat felé elnyúló nagyjából 100 Km hosszú fényes sávnak köszönhetően most kimondottan üstökösre emlékeztetett. Igen méltóan állított emléket Messier-nek, az üstökösök nagy vadászának.

Célom egy mozaik felvétel készítése volt a Holdról, majd nagyobb nagyításon a vizuálisan megfigyelt területeket is szerettem volna külön megörökíteni. Alig negyedórával az első felvételek után azonban a köd mindent beborított. Majd pár perccel később a Hold is eltűnt az égen. Jó lett volna legalább a mozaikot befejezni, amihez 3 különböző beállítással rögzítettem volna videókat, így lekezelve a sötétebb és fényesebb régiók közötti különbségeket utólag. Sajnos az első szériát sem tudtam befejezni. Egy kicsit csalódott voltam. Még egy 10 percet adhatott volna a sors. Aztán felülkerekedtem az érzésen, és inkább arra gondoltam vissza, hogy milyen kellemesen is töltöttem az időt a távcső mellet. Szemléltem a Holdat, és töprengtem dolgokon. A csalódottságot pedig lassan elégedettség váltotta fel, miközben a fejlámpám fényénél csomagolni kezdtem.